Bodor Ádám: Plusz-mínusz egy nap

Egy alkotói œuvre sajátos arculatát sok tényező kirajzolhatja. Bodor Ádám esetében a fiatalon börtönben eltöltött két esztendő jelentette azt az életre szóló tapasztalatot, ami meghatározta írói életútjának alakulását. Az írót tizenhat éves korában, 1952-ben államellenes szervezkedés vádjával öt évre ítélték, ebből két évet ült le, a szamosújvári börtön falai közt. A politikai megbélyegzés nem csupán az alkotói pályára gyakorolt hatást, hanem az egyes művek belső világán is rajta hagyta nyomát. Bodor novellaszerzői tevékenysége 1965-ben vette kezdetét, a Téli napok emléke című írás publikálásával, ezt követően évtizedeken keresztül az Utunk kolozsvári hetilapban adta közre szövegeit. A pályakezdet időszakát négy novelláskötet fémjelzi, az első, A tanú (1969) az erdélyi fiatal írók műveit közreadó Forrás-sorozatban jelent meg. Ezt követte a Plusz-mínusz egy nap (1974), a Megérkezés Északra (1978) és A Zangezur hegység (1981), majd honi kiadású válogatott novelláskötetek, a Milyen is egy hágó? (1980), az Eufrátesz Babilonnál (1985) és a Vissza a fülesbagolyhoz (1992). Az első könyv, A tanú mindjárt vitát váltott ki, miután Szőcs István csak önkifejezésre törekvő magánírónak minősítette a szerzőt, akinek nem fontos a közösség erkölcsi összetartozásának építése. Bodor ebben az időszakban szabadúszóként tevékenykedett, megjelent írásai ellenére kívülálló maradt az irodalmi kultúra berkeiben: irodalmi szerkesztőségnek nem lehetett tagja, mivel neve szerepelt a sajtóbeli munkavállalástól eltiltott személyek listáján.

Az írói ars poetica a konkrét élettapasztalatok, életrajzi tények regényfikcióként történő felhasználása helyett a tájábrázolást, valamint képek és helyzetek megragadását állította fókuszba: „Engem elsősorban a szülőföld és az egész kelet-európai térség egzisztenciális képe inspirált, kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával, nem is igen bírtam volna másról és másként írni.” Bodor természet és politikum áttételes kölcsönviszonyáról a következőket mondta: „Egy szó nem esett bennük [írásaimban] arról a társadalmi környezetről, amely engem a valóságban körülvett, csak egy közelebbről meg nem jelölt táj életérzéséről, amelyről áttételesen persze kivetülhetett egy fiktív politikai hatalom fenyegető képe is.” (A börtön szaga)

Az erdélyi magyar kritikusok által az év könyvének járó Pezsgő-díjjal jutalmazott Plusz-mínusz egy nap 26 kisepikai írást, karcolatot tartalmaz. Bodor novellisztikájáról nem mondható el, hogy a műfajra jellemző konvenciók tudatos megújításából származna szövegeinek irodalmi minősége. Írói eszköztárának szerves részét képezik a hagyományos kisepikai eszközök, műveinek esztétikai értéke nem formabontó megoldásokból, hanem többek közt köznapinak és rejtélyesnek – tragédiát és pátoszt nélkülöző elbeszélői nyelvben történő –összekapcsolásából származik. Bodor novellái egy adott élethelyzet vagy rövid történet ábrázolása köré épülnek. A művek központi szereplői általában átutazók; múltjuk, indítékaik, céljaik nem ismertek, sorsukat az átmeneti létállapot határtapasztalata jellemzi. Ilyen tipikus figura a hágóra érkező, ott egy napot elidőző lány (Milyen is egy hágó?), akiről éppúgy semmi közelebbi nem derül ki, mint a hegyszorosban összeverekedő két férfiról (Éjszaka a Tarnicán). Az elbeszélői magatartást a pártatlan távolságtartás jellemzi, a narrátor gyakran tudósít tanúként az eseményekről. Az író nem enged betekintést szófukar, bizalmatlan hőseinek lelkiállapotába, s miközben megörökít apró mozzanatokat, sosem merül részletezésbe. A bűntények leírása visszatérően hiányzik, ezek megtörténtére párbeszédekből következtethet az olvasó. A természeti környezet és az ember viszonyából hiányzik a kultúra felszabadító perspektívája, ennélfogva a szereplők zárkózottságát nem oldja fel sem érzelmi kapcsolat, sem értelemadó emberi tevékenység. Bodor epikájában ezért fontos szerepet játszik az enigmatikusság, talányosság – a világ kiismerhetetlen rendje a szükségszerűség elvén alapul, melyet nem ír felül sem individuális döntés, sem közösségi összetartozás.

Fábri Zoltán rendezésében 1973-ban készült el a címadó novellaés az Utasemberek egybedolgozásából a Plusz-mínusz egy nap című játékfilm. A két írást összeköti a háborús bűnök feldolgozása: a börtönviselt katonák számára a szabadság nem az újrakezdés, hanem a múltbeli vétkükkel való szembenézés esélyét jelenti. Bodor gyakran szánja férfihőseinek a tűz általi halált: Bahleda Géza azért tér vissza bajtársával az általa felgyújtott faluba, hogy a helyiek bosszút állhassanak rajta, míg Sturm Elemér börtönből való szabadulása éjszakáján (hasonlóan Bundasianhoz és a Verhovina madarai szereplőjéhez, Edmund Pochorileshez) felgyújtja önmagát. Bodor kötetének e két kiemelkedő darabja a kollektív emlékezet traumatikus eseményeit, a magyar irodalomban rendhagyó módon, az önmaguk felett ítéletet mondó bűnösök történetén keresztül mutatja be.