Bodor Ádám: Verhovina madarai

A Verhovina madarai a Bodor-próza minden jól ismert egyedi karakterjegyét magán hordozza, ennélfogva az epikai világalkotás korábbi regényekben kidolgozott modelljének egy újabb példájaként vehető számba. Az író ezúttal is az emberi civilizáció egy világvégi településére kalauzolja el olvasóját, ahol termálvizek és hőforrások fojtó levegője alatt élik mindennapjaikat e félreeső hely lakói. A tematikus hasonlóságok mellett a prózapoétikai eljárások tekintetében sem figyelhető meg számottevő változás, a rövid történetelemekből, párbeszédes helyzetleírásokból kiépített szövegkonstelláció felfüggeszti az idő linearitását, s epizódokból rajzolja ki az elzárt tájékon élők világát. Ebben további fontos szerepet játszik Bodor írásmódjának másik konstans poétikai eszköze, a szekvenciális elbeszélést megszakító nem-identikus ismétlés (iterabilitás) alakzata, melynek funkciója szintén a szimultán epikai téridő megteremtésében érhető tetten. A tizenhárom fejezetből álló regénystruktúra kialakításakor a szerző a Sinistra körzethez (1992) hasonló szerkesztési technikával élt, amikor önálló novellákból (Nyegrutz-féle cakkos lángos; Étrend bánatos napokra) állította össze művét.

A regénybeli események elsődleges helyszíne a Verhovina vidékén fekvő Jablonska Poljana. Verhovina tájképét a fennmaradását biztosító kilenc gyógyforrás határozza meg, ennek köszönhetően a természet nem rideg és kíméletlen közegként jelenik meg, hanem az itt élők megélhetését biztosító elemként. Bodor kötetében a természet ábrázolása ezáltal első ízben akvatikus szimbolikával párosul, ami új, a tudattalan, lappangó, alaktalan lét megtisztulást és újjászületést kifejező jelentéseivel gazdagítja a szöveg motívumrendszerét. A körzet települése az elbeszélő nevelőapja, Anatol Korkodus egyszemélyes vezetése alatt áll. A cselekmény kezdetén a vízügyi brigadéros regnálása végéhez közeledik, a legfontosabb eseményszál autoritásának elvesztéséről és meggyilkolásáról szól. A korábbi regényekhez képest a hatalomábrázolás tekintetében elmozdulás történik a szövegben, amennyiben helyi képviselőjének jellemrajzában a kíméletlen elnyomó szerepe helyett a település igazgatását megszervező, pozíciójában mégis állandó külső fenyegetettségnek kitett vezető alakja áll az előtérben. A közvetlen hatalmi represszió és a nyomor egzisztenciális kiszolgáltatottsága hiányzik, ennek folytán Jablonska Poljana élhetőbb, emberibb arcát mutatja a társadalmi együttélésnek. Korkodus karakterének emellett az elbeszélő-szereplőhöz való viszonyát meghatározó nevelőapai szerep is szerves részét képezi.

Láng Zsolt Az ég madarai (Bestiárium Transylvaniae) című regényéhez hasonlóan a szöveg motívumai közül a madár rendelkezik kiemelt esztétikai hatásfunkcióval. A természet animális jelölőjeként a javítóintézetből érkezett fiatalokra, „jómadarakra” utal, akik az Adam nevű elbeszélő kivételével egy napon elrepülnek a településről. A verhovinai események alakulását a madarak helyzetváltozása jelzi, az őket a vidékről elkergető idegenek valójában a vízügyi brigadérost kívánják elűzni. A nevelőapa halála az élet megújulásának kezdőpontja, a helyét elfoglaló Adam számára a visszatérő rozsdafarkúak fészekrakása az új kezdet, az otthonalapítás reményét hordozza magában. Figyelemreméltó újdonság a regénybeli életvilág megjelenítésében a gasztronómiai kultúra térnyerése. A főzés és táplálkozás leírásaiban az emberi élet önértékként jelenik meg. A Verhovina madarai a tudás metaforájaként értett Könyv példájaként Eronim Mox szakácskönyvét hozza fel, amely nem csupán a vidék múltját és jövőjét foglalja magába, de egyúttal általános útmutatóként szolgál minden esemény értelmezéséhez is. A cselekményalakítás további jellemző vonása Bodornál, hogy elsősorban a súlyos bűncselekményeket, kíméletlen gyilkosságokat, drámai eseményeket nem közvetlen formában beszéli el, hanem gyakran csak utalásokból értesül róluk az olvasó. Bodor prózaírásában az ember helyzetét a természeti tájhoz való odatartozása jellemzi, ezért annak változásai mindig előre mutatják a szereplők sorsfordulóit. Korkodus halálát követően is az öntudatlan emberi létállapot természeti meghatározottságára nyújt példát: gyógyforrásba alásüllyedt holtteste a rárakódó kék kristályoknak köszönhetően konzerválódik, szakálla és haja, hínárként terülve szét, tovább nő a víz alatt. A környék vízkincsének felügyeletét ellátó brigadéros tehát végül időtlen távlatba helyezve szemlélteti az emberi test organikus összefüggését az őt körülvevő természet rendjével.

A Verhovina madarai az írói korpusz visszatérő toposza, a periférikus határhelyzet és a hely lakóinak ábrázolásában annyiban jelent új állomást, hogy hőse – eltérően a Sinistra körzet (1992) és Az érsek látogatása (1999) főszereplőitől – immár nem a menekülést választja a kiszolgáltatottság tapasztalata elől, hanem az apa szimbolikus figurájának halálát követően, átvéve annak üresen maradt helyét, a maradás mellett dönt.