Simon István: Rapszódia az időről

A kamaszkori kötete (Egyre magasabban, 1944) után igazából 1950-ben pályát kezdő Simon István költészetét az akkor nemcsak elfogadott, hanem erősen támogatott realizmus fogalmával közelítették meg. Ő maga kifejezetten realista és népies költő kívánt maradni ezen stílusok irányzatos értelmében is: vállalva az Arany János-féle epikai hitelt és a Petőfi-hagyomány közérthetőségét. Következetes kiegyenlítő szemlélete, összhangigénye szinte elfeledteti vele az élet diszharmonikus tendenciáit. Simon Istvánt többen tekintették a parasztság költőjének, s e nemben az utolsónak. Ez az értelmezés azonban leszűkítő. Képanyagában, figuráiban, szemléletében valóban meghatározó a parasztság adta élménykör. Szűkebb szülőföldje, a táj, ahol nevelkedett megerősítette identitását, a megőrzött tapasztalatok pedig líráját gazdagították. Az ötvenes években ezért jellemző verseire az idill, a bukolikus jelleg.

A hatvanas évek derekára az irodalmi élet tagoltabbá válhatott. Simon István viszont egyre mélyebb alkotói válságba került. A kor minden jelentős lírikusa változtatott a megszólalási módján, viszont Simonnál a hetvenes években nem érzékelhető változás. Az időből kihullani látszó költő majd éppen az idő változásában találja meg azt a fogódzót, azt a lehetőséget, ami olyan művek lérehozására sarkallta, melyekből már valóban a költői polifónia átérzése sugárzik. Élete vége felé tehát ismét jelentős versek alkotója lett.

A költő egyaránt helyeselte a társadalmi és technikai változásokat. Egyensúlyra törekvő valóságszemlélete kerülte azokat az elégikus és tragikus hangokat, amelyek Nagy László vagy Csoóri Sándor műveiben megjelentek. Ám felismerte, és a maga szelíd szavú módján fel is mutatta azokat a veszélyeket, amelyeket az újabb ipari forradalom az ember számára jelenthet. 1970 táján a költő természetszemlélete már összetettebb. Panteisztikus értelmezése szerint a természetben és az életben sajátos rend, törvényszerűség a meghatározó. E rend lényege a születés–élet–elmúlás. A természet működésében másképp nyilvánul meg a rend, mint az emberében. Ott ismétlődést és változást mutat fel: a természet körforgásában pontosan semmi sem ismétlődik, a két egymás utáni év tavasza is különböző. S van egynyári lét, van évek láncolatán áthúzódó, van emberéletnyi, s van végtelen idő. Ez utóbbi azonban nem a mi életünket őrzi, hanem magát a létet. Az emberi sorsban azonban csak egyetlen körfordulat van, s nincs újjászületés.

Az utolsó kötet összegző és számvetést bemutató versei egy-egy szonettciklus darabjai, valamennyi 1974-ből (Rapszódia az időről; Nyárvégi rapszódia; Többlet; Téli rapszódia). Nem a zaklatottság, a szenvedélyhullámzás, a kötetlenebb szerkezet és ritmus jellemzi az alkotásokat, hanem a kiegyensúlyozott, meditatív elégikus hang és tónus. A szemlélődő költő tárgyias leírásban rögzíti a látottakat. De nem pillanatképet vázol fel, nem is egyetlen képet részletez. A tájkép, a természetkép a téridőben van, állóképek sorozatává, filmmé válik, tehát a mozgás, a dinamika is meghatározó. A közeli és távoli képet, a különböző idősíkokat váltogatja. S bár a szöveg gyakran a nyárvégből halad az ősz, a télelő felé, állandó a visszautalás a gyermek- és fiatalkorra. Megjelenik a régmúlt is, amely egyes pontokon már nem is a történelmi időbe, hanem a mítosziba fordul át. Majd a múlt idő visszacsatol a jelenhez, és a várható, sejthető jövőhöz. A Nyárvégi rapszódiának már a kezdő versszaka is többszörösen összetett, hiszen nemcsak azt jeleníti meg, hogy befejeződött a betakarítás, hanem azt is érzékelteti, hogy elmúlt egy hatalmas korszak is, egy életforma és a hozzá tartozó kultúra is. S a cím is a változásra emlékeztet: ne csak a kései termés betakarítására készüljünk fel, hanem az elmúlásra is. Emberéletnyi időnkben a teljességre kell törekedni, s célszerű szelíden illeszkedni az emberi lét egyetlen körfordulatának rendjéhez. Ezt fejezi ki a Téli rapszódia utolsó szonettje: „A múlandóság talán ostoba / tréfája csak a másként komoly létnek; / de nézd, havával mégis minden tél egy / könyvet növel, ó-fóliánst, hova // föliratik a mag, az ősz bora, / erényünk, bűnünk, s ahogy évre évet / fordít a tél, két jéglap közé préselt / levélként marad az ember nyoma.”