Szabó Magda: Régimódi történet

Szabó Magda két verseskötet (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) és nyolc év szilencium után regény- és drámaíróként folytatta pályafutását. A Freskó (1958) és Az őz (1959) hozta meg számára az elismertséget; utolsó regénye az önéletrajzi Für Elise (2002). Utóbbi a történelemmé merevedett életanyagot az élő emlékezet tárgyává avatja, azt a gyakorlatot folytatja, amelyet a Régimódi történet előzménye, a személyes emlékezet anyagával operáló Ókút (1970) körvonalazott.

A Régimódi történet nyitó fejezete (Kanna, hattyúkkal) összekapcsolja a regény elbeszélőjét a Szabó Magda nevű íróval, vagyis valóságvonatkozást teremt, amikor a mű ötletgazdájaként a Szépirodalmi Kiadó vezetőjét, Illés Endrét nevezi meg. Ugyanez a hang A szkéné című második fejezetben a cselekmény földrajzi-kultúrtörténeti terével ismerteti meg az olvasót – színes és részletgazdag tabló formájában mutatva be az egykori Békés és Hajdú vármegyék világát, szociális sokféleségét. „Hegyes bajszú hontaták, snájdig tiszti patkányok, illemmosolyú szüzecskék, bonvivánléptű, pökhendi lakkcipők, nyikorgó nevetésű tántik, tolókocsis grószik és stüszivadász hetykeségű onklik rémítő operettlibrettóját látjuk – arcokba, mozdulatokba, alakokba írtan, tüntető feleslegességükbe festve.” (Belohorszky) A szűken vett családtörténet, a naplókból, levelekből, fényképekből és más személyes dokumentumokból rekonstruált „magyar Buddenbrook” a Dramatis personae  (’drámai szereplők’) című harmadik, mindkét előzőnél terjedelmesebb szövegrész három portréjában (Jablonczay Kálmán, Gacsáry Emma, Jablonczay Lenke) bontakozik ki. Egyszerre családregény s dokumentumregény a ~, amely több generáció sorsát-históriáját vetíti elénk, ugyanakkor „régimódi történet” is, hiszen a 19. század végének, a „szekuritáskorának" egyedülálló atmoszféráját árasztja. Az asszonysors tematikáját elsőként exponáló Kaffka Margit-i hagyományhoz kapcsolódik, miközben a dédanya figuráján keresztül a fin de siècle, a századvég regényvilágának központi szociális problémakörei nyernek ismét aktualitást. Az édesanya életrajzába oltott sajátos önéletrajz, Jablonczay Lenke „prózaportréja” 1884-ben kezdődik, centrumában Rickl Mária (1842–1915) alakjával, aki a magyar irodalom gigászi erejű asszonyhőseit, Babits Cenci nénijét (Halálfiai) s Gion Nándor Rézijét (Latroknak is játszott) idézi. E tiszteletreméltó s hátborzongató mátriárka életének tragédiája a kalmár-életelv s a dzsentri-tempó kibékíthetetlen ellentétéből fakad – férjében s fiában, e két tékozló, részeges úri ivadékban egyként csalódnia kell; sírig tartó megvetés, száműzetés lesz e „kanok” örökös osztályrésze. „Anyánk gyűlölte a szüleit” – Tarján Tamás szerint ez az aforisztikus tömörségű kijelentés magyarázza, rendezi el a ~et. S ez a gyűlölet az – tehető hozzá –, amelynek okát az író-utód sokáig nem érti –, ez lesz a „nagy titok”, amely későbbi kutatásainak fókuszában áll. A regény tematikus előzményét, az 1960-as (még fiktív nevekkel dolgozó, haragtól szikrázó) Disznótor szemhatárát még érezhetően beszűkíti az édesanya lelki-szellemi hatása; idő, érettség, fáradságos utánjárás és fokozott epikus distancia szükségeltetik a saját, karakteres értelmezés kialakításához. Ez lesz azután e családregénybe oltott nevelődési regény tétje – melyet az írói hangnem- és szemléletváltás iránt érzékeny kritika pontosan diagnosztizál. „A gyűlölet és a szeretet, az elutasítás és az odaadás ellentétessége helyett egyre inkább a kiegyenlítő szemlélet válik meghatározóvá, nemcsak a megérteni, hanem a megbocsátani tudás is” – állapítja meg Vasy Géza. „[B]e kell vallanunk, hogy a Régimódi történet íróilag szubjektív szintjét, a feltárulkozást, a gátlástalan igazmondás különlegességét tartjuk a könyv egyik legfőbb erényének. Az ütközetet, melyet az írónak saját magával kellett megvívnia, az indulatoktól, megrögződésektől mentes objektív igazság jegyében” – csatlakozik ehhez Kónya Judit. Egyedül e rögös út, az empatikus belehelyezkedés, a körülmények aprólékos, lélektani mérlegelése vezetheti el az írót a felfoghatatlan gyermekkori trauma gyökereihez, amelyre a Gacsáry Emma és Jablonczay Kálmán Junior balsikerű házasságából született „Kislenke” személyisége épül. Ez csupán évtizedekkel később, saját gyermeke boldogsága, írói sikerei révén nyer részleges feloldást. Innen érthető meg a kővé dermedt szívű Rickl Mária aggkori rajongása a szép és tehetséges Lenke iránt, aki egy életre szóló szerelmi csalódás és egy rövid, ám annál boldogtalanabb házasság után a Szabó Elek nevezetű csodalénnyel lép sírig tartó lelki-szellemi szövetségre. A regény Jablonczay Lenke és Szabó Elek gyermekének 1917. október 5-i születésével zárul, utat nyitva, teret adva a személyes emlékezet kiáradásának, a Für Elise szövegterében sűrűsödő kíméletlen önanalízisnek.

A Disznótor drámai átiratát Kígyómarás címmel, Ajtay Andor rendezésében a budapesti Jókai Színház mutatta be (1960); a Régimódi történetet Lengyel György állította színpadra a Madách Színházban (1977). A regényből készült filmet Bereményi Géza rendezte (2006).