Petri György: Sár

Betegségének tudatában az éppen csak ötvenéves költő a befejezés, a kivonulás, a búcsú lírai újrafogalmazását kísérelte meg, de ehhez bőségesen meríthetett az életmű korábban kidolgozott és sikeresen használt eszközeiből. Már a téma sem volt teljesen új, hiszen a halál mint elkerülhetetlen biológiai és filozófiai tény a kezdetektől foglalkoztatta, a halálban az élet végleges lezárulását, a totális megsemmisülést látta – a Mennyország vagy az újjászületés gondolatát pedig élesen elhessegette: „jöjjön a megváltó sehol” (Ábránd). Amikor azonban az általános halálfélelemből konkrét halálközelség lett, a kérdés tárgyalásmódja és a versnyelv is megváltozott. Ez pedig a magyar költészet történetében is új, a halállíra gazdag hagyományában is szokatlan megoldásokat eredményezett.

Petri ebben az élethelyzetben ugyanúgy igyekezett kerülni az önsajnálatot és panaszt, mint korábban bármikor, így a versek nem érzelmes búcsúk, nem kérik például a hátramaradottakat az emlékezésre, nem utalnak az eltávozó után maradó fájdalomra vagy űrre, azaz jellemzően mások, mint amilyenek az ún. kései költészetek lenni szoktak. A szembenézés őszintesége, illúziómentességé tűnik fel inkább; az, hogy ez a versvilág nem próbálja megszépíteni a tényeket, nem eufemizálja a fájdalmakat, és megrendültség nélkül beszél az egyre fogyó évekről. Ugyanakkor azt a filozófiai tételt is elutasítja, hogy a halál nem az élet eseménye, hogy az már egy másik fázis lenne. Merthogy: „Na de a haldoklás. Az bizony / esemény. Méghozzá a javából!” – és aztán a Petrire oly jellemző irónia és humor csap le, ami az életmű ezen szakaszából sem hiányozhat: „Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat! / Hozzá fogható csak egyszer akad.” (Tengerparti elég)

A kezdettől meglévő, filozofikus mélységű haláltematika tehát ezzel a kötettel vált uralkodóvá, majd határozta meg az életmű utolsó évtizedét. Petri ebben a kérdésben sem enged a romantikus-érzelmes klisék kísértésének, a test romlása, elhasználódása, pusztulása lesz a versek témája, és annak tudomásulvétele, hogy ez ellen nem lehet semmit sem tenni: „készületlen s mindenre készen / üldögélek a napsütésben” (Ábránd). Ez a beletörődő, várakozó attitűd a másik oldalon az életszeretetet hirdeti, az ’éljünk, és élvezzük az életet, amíg lehet’ elvét követi; a közelgő és elkerülhetetlen halál tudata csak még inkább kiemeli az élet apró szépségeit: egy finom ebédet, egy kávét a teraszon, egy sétát a társsal. Az Elégia és értekezés c., valóban elégikus, bizonyos pontokon ellágyuló, de onnan egy-egy ironikus gesztussal azonnal visszarántott versben olvasható: „csak előtte még főznék / egy jó zaftos marhapörköltet, / meg egy-két porcot, mócsingot megenni, / és előtte a pörkölthözvalót / (lábszár, s ha netán: szívgyökér, ökörfarok) megvásárolandó / sétálni ebben a / (talán utolsó) / tavaszban veled, veled, veled.”

Ez a fókuszváltás azt is jelenti, hogy a költészet a költő számára háttérbe szorul; de persze cselesen: – egyébként – növekvő számú versben kerül az élet az irodalom elé, és „A nagy mű immár végképp elmarad” (Sláger). Meglepő a már életében díjak sokaságával kitüntetett költő versében ilyet olvasni, különösen annak fényében, hogy erősen önéletrajzi, hangsúlyosan alanyi költészetet művelt; és ebben az időszakban még inkább kihasználta a sajnálatos életrajzi tényben rejlő poétikai lehetőségeket. A játék ekkor is csak játék, és a versekben ott a másik, ugyancsak iróniával kezelt véglet is: „Vár ránk díszsírhely, ravatal, / de addig zengjen még a dal.” (Ki nékem álmaimban…) Az önkritika, a kétely, az önirónia persze sokkal autentikusabb, mint amilyen a szoborszerű, öntetszelgő merevség lenne – Petri az utolsó versekig megtartja ezt az attitűdöt, ezt a nyelvet, ezt a világszemléletet. Tudatosan építi tovább, műveiben és a nyilvános szereplések során is a Petri-legendát, mely az öntörvényű és önpusztító, súlyos alkoholista, láncdohányos, szuverenitása miatt nehezen illeszkedő, kicsit bohém, kicsit fura, magányos művészt formálja meg. A halál ebben a képletben már a szenvedéstől való megszabadulást jelenti. Ezért érezhetjük úgy, hogy a versbeli beszélő nem az életért küzd, hanem a versért. A halál közelsége nem menti fel a költőt a szakmai szigor alól, de nem mentesíti az új, innovatív megoldások keresésének kényszerétől sem. Naplószerűen, világvégi hangulatban, öngyilkos gondolatokat kergetve, ám ezzel is viccelődve beszél, spekulál, gondolkodik; aztán legtöbbször csak sóhajt és legyint, mintha minden mindegy volna: „Mindez olyan keveset számít, / ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok” (Veszekedés után).