Nagy Gáspár: Sárfelirat

Nagy Gáspár 2006 áprilisában kórházba került, ahol gyógyíthatatlan rákbetegséget diagnosztizáltak nála. A súlyos kór háromnegyed év alatt elvitte, 2007. január 3-án meghalt. Utolsó kötete, a Sárfelirat csak 2007 áprilisában, posztumusz jelenhetett meg. Mintegy három és fél év verseit tartalmazza. Mint Olasz Sándor rámutatott, a 2003-as Ezredváltó, sűrű évekbe belelapozva „arra találunk bizonyítékot, hogy a költőt már régóta és folyamatosan izgatta az a bizonyos másik birodalom”. Bár mind a versek tematikája, mind az életrajzi körülmény támogatja azt az olvasatot, hogy a kötet rejtélyes H jelű versciklusát egyértelműen a halál kifejezésével dekódoljuk, valójában mindegyik darabja még a betegsége előtt keletkezett. A Sárfeliratban nem a haláltól való félelem és a búcsúzás fájdalma dominál: „a halálszéli sorshelyzetben elfogadás és életakarat […] drámainak mondható dialógusa fogalmazódik meg. Egyfelől a »minden nap ajándék« paktuma, másfelől a »megint le kéne győzni egy éjszakát!« csöndes lázadása.” 

A kötetet nyitó tizenkét számozott H-vers „H” lexémái a „háló” jelentései felé terelik az olvasót: a H (6)-ban „hálóit / fonja már a hajnal”, a H (7)-ben „Készen a hálók: / mind remekek, / büszkén, fehéren / lengnek, megfeszülnek / a tenger hatalmas / oltára előtt”. Fokozatosan bontakozik ki az a jelentés, hogy a háló az emberhalász Jézus attribútuma, és az emberi kapcsolatokat megszentelő hűségé: „szakadatlan lengnek, / ringnak a hálók: sorsfonta, bogozta / drága kötelmek […]”. A hűség kinyilvánítása a Nagy Gáspár-versek német fordítóját, Irene Rübberdt-et búcsúztató H (4), a versei tolmácsolóját, Ternyák Zoltánt elsirató H (5). A házastársa iránti szeretet verse a H (2), amely azokat a hiányokat fogalmazza meg, amelyek kimaradtak, s már aligha pótolhatók közös életükből. A H (11) „a mindig nyájként igazodó jámborok” hübriszével vet számot. Egyedül a kötetnyitó, emblematikus mottóversként is olvasható H (1) rögzíti egyértelműen a H-t a halálhoz: „hallgatólagosan egyezséget kötöttem / a Halál angyalával (vagy ördögével)”. A H (3) központi fogalma a hárítás, a H (9)-é a „hamari hullajelöltek”. S a ciklust záró H (12) - alcíme szerint Útban Kosztolányihoz - úgy járja körül a hit fogalmát, hogy a szót nem írja le. A hajnal itt már a feltámadás ideje, még ha ironikus, groteszk képek jövendölik is: „szelíd oroszlán sétál / kint a nyírott pázsiton / hátán valami hófehér lepel mögött / egy szárnypropeller pörög… / mondják is: valami elbitangolt angyal”. A H-ciklus egyetlen hosszú mondatot hömpölygető verseivel rokon az Utókor-sorozat. Hangvétele azonban könnyedebb, a létfilozófiai mélység helyett az ironikus játékosság határozza meg atmoszféráját, olykor hétköznapi alkalmi helyzetből lendül fölfelé a vers – „Kedves Szerkesztő Úr!”, kezdődik az Utókor (2) –, ám mindig van olyan pontja, amely a nyelvi játékok könnyedségét ellenpontozza. Kivétel az Utókor (3), amelyből a kötet címe is vétetett, s amely a testamentum-költészet hagyományába illeszkedik: „A sírfeliratomat / majd sárral írjátok, / mert a földön / a sárnál nincs maradandóbb.” A hagyatékozás a visszavonhatatlan belátásából és elfogadásából következő gesztus: „Istenem, lehet, hogy mégis / végleg hazaértem?” – zárul az Utókor (12).

A kötet egyik jellegzetessége, hogy – miként korábban a költő amerikai útját felidéző Mosolyelágazás (1993) verseinél – gyakori az epikus magból való kiindulás. Egy kiskatona elhagyott távcsöve a kiindulópontja az Annakokáért korabeli apokrif a b-i kocsmahivatalból, érzelmes mai toldalékkal című versnek, egy telefonhívás az Egy purgatóriumi levél még a földről sorainak. A Puskás Kelemenék ’56-os történetet mesél el attól a pillanattól, hogy „pufajkás martalócok zörgettek a kapun”. Szintén a forradalom emlékezetének lényegét foglalja össze egy matematikatanár történetével a Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából. Görömbei szerint „két, szorosan összekapcsolódó fő tematikai vonulata van ennek a kötetnek. Az egyik a nemzet történelmi tudatának és önismeretének a gyógyítása és erősítése, a másik pedig a halállal szembenéző költő számadása magáról az emberi létről.” A kötet két nagyszabású verskompozíciója is 1956-hoz kötődik: az  egyikben, az Október végi tiszta lángok oratóriumában „az értünk elesetteket siratja, a »sortüzek gyalázta Magyarország«-ot idézi meg” (Görömbei). A művet Szokolay Sándor megzenésítette. A másikban, a Kiss Iván fotórajzaira írt Fénylő arcok és tükörképek címűben a magyar nép szabadságvágyának örök jelképeként láttatja ’56-ot. A kötet második ciklusa – Litániás dicsérő énekek – a Nagy Gáspár költészetére oly jellemző köszöntők, tréfás üdvözlések gyűjteménye, de a súlyosabbak a Sárfelirat ciklusba kerültek: a Cs. S. betegágyánál alcímű Éjjel a megváltó hó a költő- és szerkesztőtárs Csoóri Sándor gyógyulásáért való könyörgés, a ciklus záróverse pedig – Harmadik vers – sirató – Sütő Andrást búcsúztatja megrendülten. József Attilához két vers szól, amelyek közül a Te Istenre bíztad Nagy Gáspár egész költészetének egyik kiemelkedő darabja. A fiatal József Attila hetyke hangütéséből indul ki, hogy aztán jellegzetesen Nagy Gáspár-i óriásmondatban vallja meg ragaszkodását iránta, a zárlatban tanítványi szerénységgel összekapcsolva sorsukat: „én holtig elsakkozgatnék veled / egy állomási restiben, / ahol az összes játszmát te nyered… / Attila, nagyon sietek, / várj meg!”

„Nagy Gáspár egész költői világát mély transzcendens hit hatja át” – hangsúlyozza Görömbei András, s ez a hitből fakadó bölcsesség tette lehetővé, hogy a betegség árnyékában is megőrizze költészete eredendő polifóniáját: a neoavantgárd ösztönzésekből sarjadó virtuóz nyelvi játékok és a történelmi érzékenységgel átitatott létfilozófiai mélység egyedi összhangzatát. Ahogy Az álom szándékai felől… zárlatában a kivégzésére váró mártír szerepe összemosódik a költői én sorsával: „dobszó bitófaácsolás / döngő léptekre ébredés / és aztán megváltó / hajnali hóesés / az üveg mögött.”