Csorba Győző: Séta és meditáció

A rendkívül gazdag, fél évszázadot átívelő életmű hatodik verseskötete a költő negyvenes éveinek második felében született költeményeit gyűjti össze. A kritika olyannyira jól fogadta, hogy valóságos áttörést jelentett, országos ismertséget hozott a verseiben a filozófiai tartalmat, az élet és a sors nagy kérdéseit előtérbe helyező, de a személyességet is épp ebben a kötetben felfedező szerzőnek. Az életközepi válság ihlette a verseket: a beszélő ötven felé közeledve átgondolja, mi az élet célja és értelme, mik a valódi értékek, mivel küzd a halál közeledtével, sőt jelenlétével. Hirtelen élete része lesz a gyász: a versekben elbúcsúztatja édesanyját, bátyját, majd jónéhány barátját, de saját magán, saját testén is észreveszi az öregedés egyre erősebb jeleit. Az eredmény egy rendkívül komor, melankolikus kötet, mely a jelent sötétnek, a jövőt tragikusnak, a múltat pedig felejtendőnek látja. A kötetben az életút jónéhány nagy gyászverse, jelentős szerelmes verse és megkerülhetetlen ars poeticája is helyet kapott, ezért nevezhető az évtized magyar költészetében is kiemelkedőnek.

A halál intenzív képzetként, filozófiai problémaként és kézzel fogható tapasztalatként is jelen van a versekben. A halott anya arcát részletesen, megdöbbentő képekkel leíró, de az elmúlást szégyennek nevező Anyám, halottas ágyon, az alig ötvenévesen elhunyt bátyot hűtlenséggel, szószegéssel vádló, mélységesen keserű Idéző, vagy a temetőket átkozó Egy barátom temetése után mind-mind nyersen, realisztikusan beszél a test pusztulásáról, a halál elkerülhetetlenségéről. Az újra és újra szembejövő tragédiák az örök fiatalság illúzióját versről verse törik darabokra. A konklúzió mázsás súlyként, bénítóan hat: a halottaitól búcsúzó önéletrajzi én belátja, előbb-utóbb ő is sorra kerül, és ezt letörten, kedveszegetten veszi tudomásul: „én még érlelem gyümölcsöm / s halálom lassacskán saját halál lesz” (Barátaim, barátaim). A veszteséglisták nőnek, az értékek átértékelődnek. Csorba verseiben egyre inkább a családi környezet és a házhoz tartozó parányi kert válik az élet egyedül élhető terévé: egy kis sziget, ami mintegy ellenpontozza a lét nagy problémáinak megjelenését. „Végül mi az ember?” – olvassuk például a tizenkilencedik századi klasszikusokat, Vörösmartyt és Madáchot idéző, emiatt is roppant ambiciózus Kérdés a XX. században című versben, de a környező szövegek a vidéki, periférikus, kispolgári miliőt festik le: „A konyhából a húslapító-kalapács / dübög be húsleves-illatú a lakás” (Vasárnap délelőtt). Ugyancsak jellemző, hogy a nagy kérdésekre csak újabb, óvatos kérdések a válaszok, ahogy az idézett versben is: „sors az ember, csillag, aki fénye / s útja szerint / érdemli meg az ostort s a virágot?” A kötet címébe emelt mozzanat, a séta közbeni meditáció egy bölcs, érett, de épp ezért óvatosan és kritikusan, ugyanakkor fegyelmezetten fogalmazó férfit rajzol elénk. Még az előző kötetében szerepelt, de a ~ mottója lehetne az „Érzelmes emlék készülődik, / sietve vágj a szavába!” (Október) versmondat, ami az érzelmek elfojtásának és a gondolatiság erősítésének az igényét jelentette be, egyébként szintén az életközepi változásokkal párhuzamosan. Míg a korábbi kötetekben fel-feltűnt a szegénységben is mesés gyerekkor emléke, Csorba innentől kerülni igyekszik minden érzelgősséget, és mivel ennek a nosztalgia az egyik forrása, azt is. Inkább a jövőről beszél, az azzal kapcsolatos félelmeket írja meg: de nem a háború vagy az atomkatasztófa a fenyegetés, mint, mondjuk, Juhász Ferenc verseiben, hanem a mindent átjáró boldogtalanság, amit az emberi kapcsolatok megszakadása, az öregedés és szabadság hiánya okoz.

Az érett költő ebben a kötetben érezte elérkezettnek az időt saját művészi hitvallásának a megfogalmazására is. Több versben találunk reflexív gesztusokat, de az Ars poeticában érdemes ezek esszenciáját keresni. Elsősorban a negatív hangoltságra kapunk meggyőző magyarázatot: „A pokol korhoz kötött Újra újra / alá kell szállni ellene / Fekete szavak szárnyán kél a nap” – vagyis a gonosszal a gonosz nyelvén kell beszélni, a pokoli világot a pokolian sötét szavakkal lehet legyőzni, megváltoztatni. Másrészt az alászállás, a gonosz megnevezése erkölcsi kötelessége is a költőnek, hiszen a megnevezéssel ismerhető fel a rossz, és a felismerés, illetve a megnevezés, a kimondás ad esélyt a legyőzésére is: „Kimondani kimondani – – / Ismerni kell a rejtezőket / A köddel együtt eltűnnek a rémek”.

Bár Csorba látszólag az általános emberi sorsról ír, nem lehet nem gondolni a konkrét politikai helyzetre. A korabeli kritika visszatérő toposza, hogy a költő Pécsett, a helyi könyvtárba visszavonulva afféle elefántcsonttoronyban élt, a közélettel nem foglalkozott, de ma már kimondhatjuk: a szocializmus évtizedeiben annak is jelentése volt, ha valaki elvonult, a passzivitást választotta, nem állt be a sorba. A kor kritikusai nyilván nem írhatták le, de amikor a vers a pokoli évekről, a szabadság hiányáról, illetve a család és a kert zárt, de egyedül biztonságos terepéről beszél, akkor a sorok között azt is mondja, hogy a kint veszélyes, nem komfortos – és ennek legalább annyi politikai oka lehet, mint filozófiai. A Késő dalok egy emlékezetes részlete („Legyint: ez már csak hervadás, / a színeket az alkony sokszorozza. // Kezdeni? Legfeljebb a még / vadabb falást, szeretkezést.”) épp arra utal, hogy a kedvetlenség, a keserűség abból is fakadhat, hogy középkorú férfiként a hatvanas évek első felében úgy érezhette, az ő életében már nem lesz politikai változás, nem lesz újrakezdés. A sors ajándéka: Csorba Győző 1995-ig élt, verseiben üdvözölhette az új kezdetet.