Kertész Imre: Sorstalanság

A Sorstalanság Kertész Imre legsikerültebb regénye, életművének legfontosabb és legtöbbre értékelt alkotása. A szerző első műveként jelent meg, ma mind egyedülálló művészi megformáltságánál, mind a holokauszt maradandó irodalmi megörökítésénél fogva a huszadik századi epikatörténet megkerülhetetlen írói teljesítményének számít. Kertész 1960 tavaszán kezdte írni regényét, amelyet tizenhárom évvel később, 1973 májusában fejezett be. Bár a Sorstalanság epikai fikciónak tekinthető, az alkotói munka során a szerző saját élményeit is feldolgozta: a zsidó származású Kertészt tizennégy évesen, az 1944 júliusi csendőrpuccs során fogták el, a budakalászi téglagyárból Auschwitz-ba deportálták, ezt követően megjárta Zeitz és Buchenwald koncentrációs táborait. A mű megjelentetése a Kádár-rendszerben nem volt zökkenőmentes; miután a Magvető visszautasította a kéziratot, a Szépirodalmi vállalta a közlését. A korabeli pozitív fogadtatás dacára a Sorstalanság nem lett része az irodalmi kánonnak, a regényre Spiró György 1983-ban közölt recenziója irányította újból a figyelmet. Elemzése többek közt abban látta a mű újító jellegét, hogy meghaladva a lágerregények esztétikai konvencióit benne az olvasó többet, „valami lényegit, egzisztenciálisat, létfilozófiát” kapott. Az egzisztenciafilozófiai kérdésfelvetés a szerző regényelméleti elgondolásaiban is meghatározó szerepet játszott, nem függetlenül Camus 1957-ben magyarul megjelent Közöny című regényének Kertész gondolkodására gyakorolt alapvető, szemléletformáló hatásától.

Az eredeti regénykoncepcióban Kertész Auschwitz-ot a totalitarizmus struktúrájaként fogta fel, aminek lényege, hogy az embert egy szégyenteljes túlélésre és önfeladással járó, redukált léthelyzetbe kényszeríti: „Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka – az önmagán végzett munka – tárgyát jelenthetné.” (Gályanapló) A sorstalanság kifejezés ennélfogva a funkcionális ember alkalmazkodásra, konformizmusra berendezett, a tragédia lehetőségét kizáró pozícióját jelöli. A diktatúrák által létrehozott, a személyiséget felszámoló tömegsorssal Kertésznél az egyén saját sorsaként elgondolt egzisztencia áll szemben:„A sorstalanság-állapot legfontosabb ismérve mégiscsak az egzisztencia és a valóságos élet közötti kapcsolat tökéletes hiánya. Az egzisztencia nélküli lét, vagy inkább: a lét egzisztencia nélkül: ez a kor nagy újdonsága.” (Mentés másként, 2011)

A Sorstalanság új, stilárisan gondosan kimunkált irodalmi nyelven, egy kamaszfiú nézőpontjából beszéli el a sorstalan létezés világában szituált emberi egzisztencia történetét. Művében Kertész egy germanizmusokkal terhelt, köznapi szófordulatok gyakori használatától szándékoltan modoros, kötőszavas beékelésekkel folyamatosan megtört dikcióra épülő szöveget alkotott meg. A regény tehát egy olyan „atonális nyelven” íródott, amely azon a felismerésen alapul, hogy Auschwitz után a kultúra konszenzuson alapuló egységes hangneme érvényét vesztette. A holokauszt ábrázolása a műben nélkülözi a morális ítélkezés szempontjait, nem kíván vádirat lenni, s éppúgy tartózkodik a szenvedés patetikus és panaszos megszólaltatásától, ahogy az elkövetők gonoszként történő megbélyegzésétől is. A Sorstalanság prózapoétikája szigorú kompozíciós elveket tükröz. Kertész számára a legfontosabb szervezőelvet az „állandó jelenlét” kidolgozása jelentette, amit egy kvázi jelen idejű elbeszéléstechnika révén valósított meg. A cselekmény szintjén ez a holokauszt-történetek általános sémáján alapuló eseménysor felvázolását igényelte, melyben a passiójátékhoz hasonlóan minden egyes stáció szigorú rendben követi egymást. A főszereplő története az apa munkaszolgálatra történő behívásától kezdve a téglagyári begyűjtésen, deportáláson, szelektáláson, táborbeli munkavégzésen át a felszabadításig e narratíva szerint zajlik. A főhős korlátozott, mindig az adott helyzethez kötött perspektívája alárendelt a cselekménysornak, melyet belső nézőpontból, lépésről lépésre, az „eddig és nem tovább” elve alapján ismer meg. A szöveg a folyamat ábrázolásakor felidézi a fejlődésregény szüzséjét, melynek aktualizált lényegét az elbeszélő úgy foglalja össze, hogy immár nem az iskolának, hanem az életnek tanul, ezért mindig is Auschwitz-ról kellett volna tanulnia. A Bildungsroman műfaji előírásainak megfelelően a zárófejezetben a főhős útjának végén összegzi tapasztalatait, s új tudásának birtokában, immár önálló személyiségként utasítja el a poklot megjárt ártatlan áldozat szerepét.

A Sorstalanság epikai megformáltságának a fentiek mellett elsősorban Köves Gyuri karakterrajza kölcsönöz kivételes művészi értéket. A kamaszfiú alakját a világgal szembeni érzelemmentes távolságtartás és szenvtelen tárgyilagosság jellemzi; részvétlen és együttérzés nélküli elbeszélői szólama gyakran kelt ironikus és abszurd hatást. Ennek oka abban a hűvös idegenségben keresendő, amely egyrészt a szociálisan elfogadott viselkedésmintákkal való belső azonosulás, másrészt a biztonságot jelentő közösséghez való tartozás hiányából származik. A műben Köves arról a meghatározó alapélményéről ad számot, amelynek a saját végességével szembenéző szabadság jelenti az eredetét. Mindezt oly módon fogalmazza meg, hogy becsületesen végigélt egy sorsot, mely nem az ő sorsa volt; s végül saját szabadságára vezeti vissza a holokauszt szenvedéstapasztalatát: „ha szabadság van […], akkor mi magunk vagyunk a sors”. Egzisztenciális szabadsága tehát az önkéntes sorsvállalás felelősségében találja meg igazságát, amely egy kizárólag a halál tudatával élhető élet elfogadását jelenti. Ennek köszönhetően a ~ úgy beszéli el a holokausztot, hogy hőse a sorsának beteljesülése felett érzett, a koncentrációs táborokról szerzett boldogságélményében mutathatja fel történetének egyszeri, mégis általánosan érvényes egzisztenciális értelmét.