Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Fábry Zoltán (1897–1970), egy ellentmondásokkal terhes kor tanújaként – akinek élete és életműve szintúgy nem mentes az ellentmondásoktól – fél évszázadon keresztül a (cseh)szlovákiai magyar irodalom, írásbeliség viszonyítási pontja volt. Megrázó művét, A vádlott megszólalt a második világháború végével a nemzetállam erőszakos megteremtését elhatározó Csehszlovákiában a magyarok teljes jogfosztása – deportálása, kitelepítése, fizikai és lelki megpróbáltatásai, anyagi és szellemi ellehetetlenítése – elleni tiltakozásul, a „cseh és szlovák értelmiségnek” címzett emlékirataként írta 1946 tavaszán. Szerinte „a fasizmus valóságfertőzése”, „a fasizmus kitenyésztette hatalmi kizárólagosság” a második világháború után sem ért véget, s ez azonnali tiltakozásra késztette. Elítélte a magyarság kollektív bűnössé nyilvánítását, továbbá Európa fasiszta államokra és antifasiszta népekre való felosztásának politikáját (ez utóbbi kategóriába kerültek például a románok és a szlovákok is, holott a háborúban mindkét ország a németek oldalán harcolt); a kivétel-nélküliséget, amikor „Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik”. Ő azonban, magyarként, függetlenül attól, hogy milyen magatartást tanúsított a háborús esztendőkben, a legyőzöttek közé taszíttatott, s most a „legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan”, „egy elnémított nyelv”, egy „Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség” nevében a „szellem szabad embereihez”: írókhoz és írástudókhoz fordul tiltakozásával. Majd a két világháború közti időket, a kisebbségbe szorulás két évtizedét idézte, amikor a csehszlovákiai magyarok új nemzedékei döntően a keresztény és az európai értékek mellett tették le voksukat, vagyis képtelenség a Köztársaság „fasiszta okkupációjáért” őket okolni. Az 1939-es „államrobbantás” ugyanis a „németek és szlovákok közös bűne” volt, miközben a szlovákiai magyarság „kiállotta a fasizmus próbáját, és immúnis maradt a hitlerizmus fertőzéseivel szemben”. Aminek bizonysága az is, hogy politikai vezetője, Esterházy János volt az egyedüli a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt. Fábry a tények erejével, „se jobbra, se balra nem tekintgető” logikával érvel (Koncsol): számokkal, adatokkal, idézetekkel, állásfoglalásokkal, dokumentumokkal, s a magyarellenes gyűlölködés legfrissebb szlovák és cseh megnyilvánulásaival – az újabb barbarizmus szenvedélyes analízisével mutat rá a humanizmus ismételt csődjére.

S jóllehet – amint azt főként az 1989 után lehetővé vált kutatások fölfedték – Fábry műve egy kiterjedt, az 1945–1948 közti csehszlovákiai magyar értelmiségi ellenállás és emlékirat-irodalom részét képezi, irodalmi értékeinél fogva méltán tartozik ez utóbbiak legkiemelkedőbb darabjai közé is. Ennek ellenére az író e nagy lélegzetű, szenvedélyes „nemzetiségi apológiája” (Koncsol László), „traumatizált tudattal és sebzett lélekkel” írt „filippikája” (Gáll Ernő) – melyet a nemzettudatát, nemzeti önérzetét ért sérelmek váltottak ki belőle – sokáig csak kéziratban létezhetett, s csupán sokszorosított formában terjedhetett. Végül a pozsonyi Irodalmi Szemle 1968 megváltozott belpolitikai légkörét találta megfelelőnek a közzétételére, mely azután Függelékként az író az évi tanulmánykötetébe, a Stószi délelőttökbe is bekerült.

A vádlott megszólal az író pályájának középponti műve; a történelmi kiábrándulások és csalódások sokkjától szenvedő Fábry számvetése korával és önmagával. Méltatóinak csaknem mindegyike kiemelte szenvedélyes anyagkezelését és történelmi igazlátását, expresszív, nem egyszer belső izzású lírától fűtött nyelvezetét és gondolatiságát, filozófiai és morális vonatkozásait, a nemzeti tudatot erősítő kisebbségi elkötelezettségét. De Fábry műve nemcsak kisebbségtörténeti megközelítésben olvasható, hiszen az „egyetemes magyar múltnak” is az „egyik legdrámaibb dokumentuma” (Koncsol László), s ilyen értelemben a 20. századi magyar vitairodalomnak is fontos, a személyiség integritásáról, személyiség és szerep nagyfokú belső koherenciájáról tanúskodó alkotása. Az már csupán a rendszerváltást közvetlenül megelőzően vált ismertté, hogy a memorandum (alap)anyaga szerves részét képezi az író Üresjárat című, az egész 1945–1948 közötti időszakon átívelő, végül 1991-ben megjelent naplójának, mely egyúttal tovább is írja az emlékiratot, hiszen az előbbi 1946. május 1-jével zárul, míg ez utóbbi 1948 tavaszán. Ugyanekkor az Üresjárat második fele minőségi-szemléleti váltás is az első feléhez, illetve A vádlott megszólalhoz képest. Míg ugyanis a napló első része túlnyomóan egy egzisztenciális válságba taszított nemzeti kisebbség érdekében mondott, s a memorandumban kicsúcsosodott védőbeszédként olvasható, addig a későbbi lapok már egyre inkább egy minden mást háttérbe szorító vádbeszédnek számítanak a szovjet típusú kommunizmus – és annak terjeszkedése – ellen.

Fábry e két műve – kiegészítve néhány később keletkezett nagy horderejű, apologetikus írásával (Vallomás a rokonságról és az akadályokról; A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága; Rang és hűség) – egy 1945-tel kezdődő, s haláláig tartó korszak ideológiakritikai analíziseként, egy írói pálya belső eszmetörténeti fordulatot hozó megvilágosodásaként, az elveszett illúziók „(tény)regényeként” is olvasható. A vádlott megszólalt is magában foglaló Stószi délelőttök című kötete pedig további vallomásos esszéi révén nemcsak Fábry „legszemélyesebb” könyve, hanem egyben az életmű méltó kiteljesedése, lezárása is.