Sinka István: Szigetek könyve

A Szigetek könyve Sinka munkásságának számos alapértékét összefoglaló kései alkotása. Élete fő művének szánta az epikát lírával és autobiográfiai emlékekkel ötvöző, enciklopédikus természetű verses elbeszélést. 1952-től szinte halála napjáig (1969) írta – „Építem-szépítem-faragom, ameddig csak telik az erőmből”, vallotta 1967-ben –, így a mű posztumusz alkotásaként látott napvilágot. Az író sajátos – sok elemében egyedi és egzotikus – paraszt- és pásztorvilágának témakörei, prózai elbeszéléseinek, önéletrajzi természetű írásainak a megjelenített helyszínekre, sorsokra valló és a figurákat megformáló erői, lírai műveinek az emberalakokra, a természetre s a tárgyi környezetre egyaránt koncentráló képalkotása, történeti és szociális gondolkodásának horizontjai nagyszabású és szerves egységgé szövődnek e műben.

Az öt nagyobb egységre – a meglátogatott helyek sorára, a „szigetekre” – felfűzött, életképekkel, táj- és jellemrajzokkal, lírai betétekkel teli elbeszélő költemény a teljes emberi és környezeti spektrumot áttekintve ad számot a délkelet-alföldi szegényparaszt-világról. (Maga a szerző, még készülése idején, Ortutay Gyulához címzett levelében „a Tiszántúl Kalevalájának” nevezte.) A népi írók korabeli parasztvilágot tükröző műveinek, a falu- és vidékszociográfiák vonásait is felidéző, több mint tizenháromezer soros alkotás a bemutatott sorsokra a történeti összegzés, a lélektani ábrázolás s a felvonultatott szereplők teljes kapcsolatrendszerének bemutatása igényével tekint. (Prózapoétikája e szempontból Veres Péter A Balogh család története című – 1961-ben megjelent – trilógiájával rokonítható.) Az eposzi arányokat megcélzó, versekbe formált elbeszélés-komplexum egy, a múlt süllyesztőjébe merült emberi-tárgyi-természeti mikrouniverzumra, a Nagyszalonta közeli Csigla-patak, a Hóri-domb és erdő, a Mumm-mezeje környékére és emberalakjaira – illetőleg a költő tovatűnt ifjúságára – tekint vissza. A történelem örvényébe veszett embernek az emlékezet révén történő művészi újraalkotása egyszerre történettudományi, szociográfiai és a korabeli társadalomszerkezetet is dokumentáló rekonstrukció.

A költő ifjúkori vándorlásaiból az emlékezés során kiemelt értékeket a mű a szépírói eszközökkel megragadott közösségek életén keresztül mutatja be, a természeti, szociális és néprajzi sajátosságokkal egyetemben. A mikrokörnyezet, a tájrészletek, a növények, állatok, a lakóhelyek és építmények, a mindennapi munkák filmszerűen éles, hiteles leírásai mindig emberalakok köré (öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyermekek) szerveződve elevenednek meg. Az elbeszélés minden szakaszában az ember küzdelme áll a középpontban, e szemléleti aurában jelennek meg a közösséget átsugárzó kapcsolatok (barátságok, házasságok, szerelmek), valamint a szakítások, szövetségek, viszályok is. A szereplők belső világát (hitét, szokásait, hiedelmeit, vágyait, gyászát, vallásos képzeteit) feltáró részletek is e küzdelem fényében értelmezendők. A könyvben szabályos néplélektani és nyelvi leletmentést végez a szerző, a történettudomány, a nyelvtörténet és az etnográfia számára alig elérhető tényeket, arcvonásokat, információkat tár az olvasók elé: „a kavargó élet ez maga: / halál és születés, / sírás és öröm, / föld, emberek, ima, babona, / sorsok, útak, rossz tanya, / csillagok az égi körön, / és verejtékes / mivoltában is a múlt, / a drága, édes /alúlsó Magyarország.”

A műegészbe szervesen beépül Sinka István hányatott fiatalkori vándorlásának számos meghatározó – az emlékezetből egyszerre fényképszerűen előhívott és lélekfestő líraisággal megidézett – eseménye is. A „szigetek” kötet-tagoló, szerkezeti sorrendet adó egységeinek elnevezése jellegzetesen kötődik a felnevelő tájhoz: a „sziget” szó az ottani folyóvizek és mocsarak eltűnése előtti, vizek fölé magasodó, művelhető földdarabok emlékét őrzi. A könyv első része Bundaszigetre, a kisbérlők vidékére, a második Péterszeg-szigetre, a nincstelen zsellérek otthonába, a harmadik Nagykörszigetre, az özvegy és elhagyott nők és férfiak közösségébe, a negyedik Sártalló-szigetre, az istenkereső hívők földjére vezet. Az ötödik sziget – az önéletrajzi elemek erősödésével arányosan – kiemelkedik a térből és időből: a szerzői tudatba visz. Az utolsó sziget az elbeszélő mélyvilágát térképező Magányos sziget, amely „Nem széle földnek, nem partja vizeknek; kívül van mindegyiken”. Ezen a helyen maga a költő lép elénk: „nagy világtörténelmi víziója egész életének tanulságait felméri, hogy a magányos szigeten az epika szinte a teljesen tiszta vallomásnak adja át majd a helyét” (Görömbei). A könyvben így egyszerre születik meg a szegényparaszti társadalmi csoportokról formált nagyszabású líriko-epikai szociográfia, a költői vonásokkal átszőtt, lélekelemző önéletírás, s kerül mindezek révén megalkotásra „irodalmunkban […] az első és egyetlen olyan eposz, melynek anyaga és képrendszere kizárólag a paraszti életre épül, s amelyben a népi szemlélet nyilatkozik meg” (Székelyhidi).