Hubay Miklós: Színház a cethal hátán

Hubay Miklós a ~t megelőző két kötetének (Játékok életre-halára, 1968 és a Tüzet viszek, 1971) legkiválóbb darabjaiban a kortárs nyugati drámairodalom, Giraudoux, Kafka, Miller, Merle, Marceau, Sartre és Dürrenmatt szemléletmódjának honosítására vállalkozott. A Római karnevál (1967), az Olaszországban és Franciaországban is nagy sikerrel játszott Nero játszik (1968), a Soós Imre tragédiáját feldolgozó Tüzet viszek (1970), illetve a Freud és Ferenc József találkozását vizionáló Álomfejtés (1971) életműve legkiemelkedőbb darabjai közé tartoznak. Negyedik drámakötete, a ~ témájában visszatérés a szerző első drámaválogatásához, az 1964-es Hősökkel és hősök nélkülhöz. Ennek a kötetnek a hat darabjában is a hősiesség a közös gondolat, de most már olyan korban vállalkozik a hőssé válás vizsgálatára, amelytől ez az érték teljesen idegen. Innen a hat mű mindegyikére többé-kevésbé jellemző ironikus-groteszk hangvétel.

A könyv első része tiszteletadás, hommage három olyan régi szerző előtt, akiknek a műve addig még nem kerülhetett színpadra, „papírszínházba” kényszerültek – ahogy Hubay drámáinak nagy része is. Ez a sorsközösség motiválta saját bevallása szerint abban, hogy modern színpadra dolgozza át Színház a cethalhátán címmel a Comoedia Balassa Menyhárt árultatásáról drámatöredéket, egy ismeretlen, 16. századi szerző párbeszédes gúnyiratát, illetve a tizenkilenc éves Madách Imre szomorújátékát (Csak tréfa), valamint Károlyi Mihály emigrációban írt drámáját, a Ravelszkit. A könyv második része Hubay három saját drámáját tartalmazza, témájukat mintha a napilapok híreiből vette volna. A Párkákban szereplő titkos lehallgatóközpont ugyan egy képzeletbeli latin-amerikai országban található, de megírásának időpontjában a Watergate-ügy és az olasz lehallgatási botrány különös aktualitást adott a darabnak. A Kalózban ábrázolt repülőszerencsétlenség szintén nem volt egyedülálló eset; a szorongatóan izgalmas tragikomédia, a Te, Imre, itt valami ketyeg témája pedig a bombamerénylettől való félelemről szól: a színészeknek olyan helyzetben kell a Lear királyt végigjátszaniuk, amikor maguk sem tudják, hogy túlélik-e az előadást. Hubay számára a drámaírás küldetés volt. Hitt a közönség megválthatóságában, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy új perspektívából kell keresnie a hősi helyzetet. Saját három darabjában olyan szituációkat hozott létre, amelyekbe bármelyikünk belekerülhet, s ezekben a végzetes helyzetekben próbálta megmutatni „a kicsiség emelkedését, magasztosságát” (Ablonczy).

De még a kötet drámaátdolgozásaiban sem szerepeltetett klasszikus értelemben vett tragikus hősöket. A Ravelszkiben a főszereplő önfeláldozása helyett inkább önfeladásáról beszélhetünk: a főhős a forradalom győzelme érdekben nem cáfolja meg halálhírét, hanem álnéven emigrációba vonul, s amikor végül évek múltán titokban mégis hazatér, először elmegyógyintézetbe csukják, majd megölik, egykori párttársai ugyanis nem engedhetik, hogy „feltámadjon.” A darabban a humor és a pátosz keveredik. „Szarkazmusának fő forrása, hogy a személyiség és a történelem, a nagy ember és a tömeg kapcsolatát romantikus ábrándok nélkül láttatja” (Molnár G.). Madách Imre Csak tréfa című drámájából Hubay átiratában lírai vígjáték lett: „Nem átdolgozást csináltam, hanem boldog variációkat az ifjú Madách témáira” ‒ jegyezte meg Hubay a darabhoz írt előszavában.

A kötet kiemelkedő darabja A színház a cethal hátán, „olyan költői vízió, mint Weöres Sándor Octopusa, […] hatalmas látomás a 16. századi történelemről, a magunk elárultatásairól és komédiáiról” (Ablonczy). Azonban ebben a darabban sem találunk klasszikus értelemben vett hősöket: Balassi Menyhárt, a híres törökverő nemes úr egyben többszörös áruló és haszonleső, az őt bűneire figyelmeztető protestáns prédikátor, az első magyar dráma tehetséges szerzője, Bornemissza Péter pedig egy csetlő-botló, nevetséges figura. Az átdolgozásban megváltozott a darab végkicsengése is. Eredetileg, 1569-ben a Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról című gúnyiratot Karádi Pál, abrudbányai unitárius prédikátor erkölcsnemesítő célzattal, elrettentő példaként jelentette meg, hangsúlyozva, hogy a Balassihoz hasonló istentelenek nem kerülhetik el büntetésüket. Hubay egy kerettörténetet szerkesztett az eredeti mű köré, amely szerint a komédiát Bornemissza Péter írta, s egy általa verbuvált színészcsoporttal János Zsigmond udvarában akarja azt eljátszatni, hogy felébressze az ország vezetőinek lelkiismeretét. Mire az utolsó jelenetben sor kerül a színjáték bemutatására Balassi Menyhárt jelenlétében, a keretjátékban már felvonult a három részre szakadt Magyarország valamennyi tipikus figurája: a reformáció és ellenreformáció papjai, a különböző politikai csoportok képviselői, kémek, kalandorok, túszok, besúgók és kurtizánok. Ez a színes kavalkád valóságos haláltánc, ahol mindenki élete csak egy hajszálon múlik. Hubay darabjának keserű üzenete, hogy árulás, rablás, önzés és hitszegés elkerülhetetlen ebben a merülő országban: „ezt a földet Bécs és Gyulafehérvár között nem is tarthatja más, csak az örökös állhatatlanság, mely árultatásra árultatással felel” – fogalmazza meg a darabban Balassi Menyhárt. A Színház a cethal hátán bemutatója (1973) színháztörténeti esemény lett, Keserű Ilona jelmezei és Haraszty Édeske díszletei a korszakban egészen kivételes, a művészeti neoavantgárdnak teret adó színpadképet teremtettek. Ennek ellenére a dráma csak néhány előadást ért meg, az író szerint a pártvezetés Balassi Menyhárt, a többszörös áruló figurájában Kádár Jánost vélte felfedezni. Ahogy a drámabeli Bornemissza Péter darabjával az országvezetők lelkiismeretét akarta felébreszteni, Hubay is ezért foglalkozott oly sokat az első és a második világháború bűneivel, s amikor már szabadon tehette, Trianon sebével is (Hová lett a Rózsa lelke, 1997). S még nyíltabban szólalt meg az elszakított nemzetrészekért érzett aggodalma a nyelv kihalásáról szóló, Elnémulás című drámájában (2004).