Pilinszky János: Szög és olaj

A kötet, amely a Vigilia Könyvek sorozatában, Jelenits István gondozásában látott napvilágot, az 1958 és 1981 között, elsősorban az Új Ember katolikus hetilapban, a Vigilia, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új Tükör és a Nők Lapja c. újságokban, valamint katalógusokban és egyéb könyvkiadványokban megjelent prózai Pilinszky-szövegek közül válogat. A könyv a szerző írásait keletkezésük sorrendjében közli, mert mint a kötet szerkesztője megjegyzi, „az olvasó akkor igazodik el legjobban közöttük, ha naplóként olvassa őket, s egy költői figyelem történetét igyekszik nyomon követni bennük.” S mindennek az alapja, hogy a szerkesztő a verses lírai életmű és a prózai hagyaték között szoros összefüggést lát, ami túlmutat a verses és a prózai elmélkedő szövegkorpusz motívumainak egyezésén: „ennek a »publicisztikának« megvan a maga sajátos »mezítelenségi foka«, vallomásértéke majdnem úgy, mint egy költői naplónak. Másfelől a cikkek olvasója sem feledkezhet meg arról, hogy egy lírikus írásait olvassa. Erre elsősorban nem a költői nyelv szépsége, pontossága emlékezteti, hanem ami annál még fontosabb, az írások lírai hitele” (Jelenits). „Pilinszky prózában olyan, mint versben ” – állítja egy másik méltatója. (Persze a műfaji és műnemi különbségek tudatában.) Prózája eszerint felfogható úgy is, mint költészetének vázlatkönyve. Cikkei, esszéi, az irodalom és az élet alapkérdéseit összekötő problematikáját elemző jegyzetei, »lírikus naplói«: lírája festékanyagának tubusai” (Domokos).

A kötet tartalmaz egy kulcsszó- és témamutatót, amelynek tanúsága szerint a szerző által feltűnő gyakorisággal szóba hozott témák, mint az alázat, bűn, imádság, Isten, Jézus mellett a legtöbbször említett tárgy Pilinszky kötetében a művészet. A hivatkozott nevek között pedig kiugróan magas a Dosztojevszkijre és Simone Weilre történő utalások száma. Az írások látszólag sokféle témát tárgyalnak, valójában az említett két alaptéma köré csoportosulnak: a hit, a Biblia, az imádság, a bűn, valamint az irodalom, a művészet, az írás kérdéskörére irányulnak. Ismert, hogy a két témakör Pilinszky számára nemcsak összefügg, hanem bizonyos értelemben ugyanazt jelenti. Mint naplójában mondja: „A vers Istennek szánt tiszta cselekvés, anélkül hogy direkte róla vagy neki szólna” (Pilinszky). Mégis, tematikusan és címük alapján bizonyos értelemben különválaszthatjuk az első és a második tárgykörhöz kapcsolódó írásokat. Az előbbi kapcsán említhető az A Szentírás margójára négyrészes, a Jegyzetek a Genezishez tizenegy fejezetből álló cikksorozata, de számos más szöveg is (Hal és háló; Jézus valósága; Krisztus és Sziszüphosz; Amikor imádkozunk; Én Jézusom; Stációk; Keresztről keresztre; Az imádság szerepe a világban stb.). E szövegekben jól érzékelhető a Harmadnapon és majd az 1970-es Nagyvárosi ikonok versesköteteket átható világháborús, a pusztítást, a koncentrációs táborok világát megszólaltató hang: „A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot.” „Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyta el a világot.” („Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is…”) De ugyanígy megszólal az „evangéliumi esztétika” is: „A kérdés: van-e a világon oly iszonyú vétek, vétkes helyzet, mit sötét mélységeibe már a jézusi szeretet se tudna követni hívó szavával. S a válasz rá: nincs oly emberi vétség, elvetemült gonoszság, mit ne világíthatna át Jézus irgalma és szeretete, nincs oly vétkes szövevény, melyben az ő szeretete ne tudna rendet és békét teremteni.” (Hal és háló)

A második témakört exponáló írások között számos, egy-egy művész alkotásmódját tárgyaló írást találhatunk (például: Michelangelo Buonarroti versei; Csontváry olvasásakor; Villon; Samuel Beckett: „Elesettek”; Levél Petőfi Sándorhoz; Radnóti Miklós; Ferenczy Béniről). Érdemes megemlíteni az Egy lírikus naplójából c. cikksorozatot, amely 1968-tól kezdve szinte minden év válogatásában szerepel, néha egy év folyamán több írással is, s amelyben ilyen gondolatok jutnak szóhoz: „A művész: egyszerre minden ember, valamiképpen az egész emberiség”; „Ezer közepes verssor nem ér fel egyetlen telitalálattal”; „egy irodalmi szöveg, amennyiben csak szöveg akar lenni, épp az annyira áhított tiszta és önálló létezés ártatlan lehetőségétől fosztja meg magát” (1972, III); „Minden művészet egyetlen valódi újdonsága és meglepetése, hogy tökéletesen evidens. […] Ennek az »újdonságnak« azonban nincs, nem lehet semmiféle receptje. Minden művésznek újra és újra rá kell találnia – hibáznia – arra az egyetlen, megmagyarázhatatlan »mozdulatra«, amelytől műve evidenssé válik a létezés elsődleges, elemi erejével”; „Minden igazi művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az alfája és az ékesszólás az ómegája.” Kiemelendő még, hogy Van Gogh mint a művészet eklatáns példája e könyv lapjain többször visszatér, s hogy az imádság és hallgatás témakörében a szövegek elsősorban Schubert, Bach, Beethoven és Dosztojevszkij nevét említik.

Pilinszky itt közölt szövegei és számos további prózai írása a ~ után a Cikkek, tanulmányok I–II (1993), a Naplók, töredékek (1995) és a Publicisztikai írások (1999) c. kötetekben jelent meg Hafner Zoltán szerkesztésében.