Bertók László: Tárgyak ideje

Az értelmezők a Tárgyak idejét egy folyamat beérésének tekintik. Maga a költő is így nyilatkozik róla: „Azt hiszem, itt, ebben a könyvben sikerült először tisztán megfogalmazni, amit kezdettől fogva mondani akartam, s amit azóta is próbálgatok.” A falusi élet és a városra kerülés témáit körüljáró 1972-es első kötet (Fák felvonulása) élménylírája az Emlékek választásában (1978) már erőteljesen átalakul, az új poétika pedig a Tárgyak idejében kristályosodik ki. A korábbi eszmények elbizonytalanodására, az értékrend válságára Bertók nem az én felnagyításával és az áldozati szerep kidolgozásával válaszol – bár ez lehetett volna az egyik kínálkozó út, amire mindenekelőtt a hasonlóan paraszti és dunántúli eredetű idősebb költőtárs, Nagy László adott példát, akit Bertók éppen ebben a kötetében búcsúztat egy szonettel. Bertók a személyiség bizonyos fokú visszavonásában találja meg a maga útját. Már a kötet első versének utolsó sora – „megáll a tárgyak idejében” – és az ebből kiemelt cím is jelzi a körülmények személyiséget beszippantó erejét. Meghatározó életérzés a jelenléthiány: „a jelenlét csak maszkabál” (Úgy mégy el). A többértelműség bénítóan hat erkölcsre és megismerésre. Szintén az Úgy mégy elben írja: „Hol kezdődött az árulás, / a történetek Janus-arca? […] Végül semmi sem ugyanaz, / az érkezésnek háta van”. Jellemző kötőelemei lesznek a mint (a kötet első szava), a mintha (Mintha) és a ha. Utóbbi egy kisebb ciklusnyi szonett hangsúlyos kezdő szava, jelezve a meghatározottságok feltételességét, viszonylagosságát. Az összezavarodott, mindent relatívnak mutató világban elveszni látszik a személyes létezés tétje. Hiszen a személyiség a vállalható ügyhöz kötődik: „Megkapaszkodni valamiben, / megfoghatóban, elhihetőben, / annyira csak, / hogy egymáshoz feszülő ujjaid / visszaszóljanak, / bőröd villáma szíven üssön: / még, még te vagy, / benne, de te!” (Életed árán). Eluralkodik a tömeg a maga öncsalásával, illúziókergetésével (Nincsen veszély). A hatalmi logika lesöpri a szellemet (Démoszthenész első búcsúlevele). A céltalan körben járás számos versben lesz motívum (Vése fölött; Hallom, hogy indulsz). A tűnődés folytatásában az elért célok is a céltalan körbenjárás érzését erősítik: „Ez lenne az eredmény negyvenévi, / vagy majdnem negyvenévi megfeszült, / mondhatnám, »harc után«? mikor a régi / mértékkel mérve minden teljesült, // s nem követtem el közben semmi bűnt / szándékosan, bár folyton vezekelni / kellett valamiért, ez az idült / bűntudat? vagy ez a látványos semmi // körbe-körbe? ahonnan kirepülni / nincsen esély? ahol minden bedűlt / fal mögött ott egy másik? ez a halni // serkentő céltalanság? ez a hűlt / forgás egy álom körül? vagy a talmi / öröm, hogy azt mondhatnám, »sikerült«?”

Bertók azonban ezt a látleletet nem tekinti egyszer s mindenkorra adottnak, pláne örvendetesnek. Keresi a „fogódzókat”. Mindenekelőtt a család és a szülőföld bizonyul ilyennek, illetve a pályatársak példája. Az előbbinek terjedelmét tekintve is nagy verse a Dédapám, március, amelyben saját sorsát, 1955-ös bebörtönzését vetíti rá dédapja párhuzamos életmozzanataira. A pályatársak közül pedig mottóval vagy ajánlással Kormos Istvánt, Füst Milánt, Nagy Lászlót, Illyés Gyulát, Ady Endrét és Petőfi Sándort idézi meg. De a bizonytalanság ezeket a biztosnak látszó pontokat is kimozdítja, „vékonyítja”. A Vése fölött a szülőfaluhoz kapcsolódó értékrend átalakulását követi: „Azt hittem, hogy pallón áll az idő? / Alatta suhan lefelé, mi él? / És örökké így lesz: becsobban a kő, / s elsimul a hullám, mire partot ér? // Azt hittem? Vékonyul falu, család. / Suhanni: látszat. A palló: pedál. / Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ, / s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll.” Az utolsó sor Bertók paradoxonok iránti vonzalmát is jól példázza.

A költő azonban minden nehézség ellenére keresi, feltételezi a szellem hatalmát, az abszolútumot, az értékek létét és elérhetőségét. A „fogódzók” nem pillanatnyi figyelemeltérítései a reménytelenségre szegezett tekintetnek, hanem valamely titokzatos kapcsolat alapján igazi kiútra irányítják azt. Valami végső, bár rejtett értelemre. A személytelen erő nem csak leépítheti, hanem át is lényegítheti az ént (Bádog szitakötő). A világ töredékes érzékelése alapvetően fájdalmas, ugyanakkor részben olykor mégis átélhető az egész: „Cseppenként adagolni, / a cseppet is felezni, / a félcsepp félcseppjébe / maholnap beleveszni, / de állva megmaradni, / de alább sose adni, / mintha az óceánba / kellene belehalni” (Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után). A kínzóan érzett hiány pedig éppen a titokzatos összetartó értelemre figyelmeztet (Mintha üzenne). A testmélyi, érintetlen rétegek a kozmikussal kerülnek kapcsolatba: „Oda, ahol a rost beszél, / pucér csillagok csendjét fújja / lassú szél, / ahonnan, míg fölér, / elhajlik minden lényeg ujja. // Ott történik meg nélküled, / ami veled” (A rost beszél).

Bertók a szonettek jambusait éppoly lazán kezeli, mint a hangsúlyos verselés ütemeit, ám a szabályos formák ihlete még a szabadversek mögött is jól érzékelhető, és a rímekről sem mond le. A rímek és a ritmusok sokszor szinte dalszerű formaihletét azonban mindig megterheli valamilyen retorikai fogással: gondolatritmust alkalmaz, kérdéseket sorjáztat, körülményeskedve pontosítgat, kitérőkbe bocsátkozik. A kifejezésmód összetettsége és a forma kézhez állása közötti feszültség részben József Attilát juttatja eszünkbe. Kis Pintér Imre általában is a nagy költőelődben fedezi föl Bertók legközelibb rokonát: „költészete fölött elsősorban József Attila szellemalakja komorlik hatalmasan. Az ő könyörtelen elemző tárgyilagossága, a lírát logikának valló szigorúsága, a költészetet szüntelen lényegmeghatározásokra szorító formafegyelme éppúgy bűvöli Bertókot, mint a kései József Attila egzisztenciaszemlélete”. A Kockakövek hatszor hat hatsoros versszakot összefogó, játékosságon túlnövő formajátéka mindenképp rokonítható József Attila hasonló kompozícióival.