Beney Zsuzsa: Tárgytalan lét

Orpheus a túlvilágra is elment, hogy visszahozza az életbe kedvesét, Eurydikét. A küldetés azonban kudarcot vallott, mert még a szerelem és a művészet sem győzheti le a halált. Legfeljebb arra ad lehetőséget, hogy a pár még egyszer, utoljára találkozhasson, megpillanthassa egymást. Beney Zsuzsa Orpheus útját követve, a mítoszt megnevezve és felhasználva járja végig egész életművében a gyász poklát, férje és egyetlen fia elvesztésének kiheverhetetlen tragédiáját. Vagyis a vers erejével próbálja visszahozni, visszanyerni legalább erre az egyetlen pillanatra a szeretteit. Ennek az egységes, egyirányba mutató, közel négy évtizedes pályának kiemelkedő kötete a késői Tárgytalan lét, melyben e nagy súlyú költészet minden zárkózottsága, mélysége, klasszicizáló hajlama, filozofikus kötődése megragadható.

Nem túlzás azt állítani, hogy Beney Zsuzsának a halál az egyetlen, de mindenesetre a legnagyobb témája: miért, mikor és hogyan távozunk, mi lesz a távozókkal, hogyan folytathatják életüket az itt maradók? Mit mond a halál titkairól a mitológia, az irodalom, a vallás? Tömbszerű, hangvételben és formavilágban is monokróm versvilág ez, melynek tehát a fekete az alapszíne, és még akkor is a halál a megszólítottja, ha az elvesztett családtagokhoz vagy akár egy mai természeti katasztrófában elhunytakhoz beszél. „Szép halottam, / Szerelmem” – olvassuk az Orpheus című versben, „A fájdalom, mely néha áthasít / A testen mint ellazult izomköteg: / Emlék a szeretetről.” – fogalmaz egy címtelen versben. Vagyis Beney versbéli beszélője a tragédia után végig a gyászban élt, nem engedte el sohasem a halottjait, nem vált külön a nézőpontja tőlük, nem vette tudomásul haláluk véglegességét: „Nem vagy velem s nem váltál tőlem el. / Én, ki egykor házadban melegedtem, / úszom a tél fagyos felhőivel.” (Gyász) Ez nem csak azt jelenti, hogy minden gondolata a veszteség körül forog, hanem azt is, hogy nem is akar visszatérni a hétköznapi életbe, azaz nem szeretne már teljes életet élni, újrakezdeni – nála sosem telik le a gyászév. Talán ezért ennyire megterhelő ezt a kötetet olvasni. Az életrajzi adatokból tudjuk, hogy a siratás nem maszk, nem fikció, azaz minden fájdalom mögött valóságos drámák vannak, minden sor mögött könnyek, átvirrasztott éjszakák, a padlón magzatpózban átvészelt depresszív időszakok. És bár a versek oldani igyekeznek a traumát, megszületésükkel vigaszt nyújtani a szerzőnek és az olvasónak, mintha egy olyan labirintusban tévelyegnénk, ahol csak ígéret a kijárat, a megoldás: épp a szerelmi hűség, annak halálon túl is tartó ereje zárja le az ajtókat. Az összetört szív ugyan tovább dobog, de nem regenerálódik, a címbeli „tárgytalan lét” ezért leginkább a céltalan lét jelentésben értendő: özvegyen, magányosan már semmi sem fontos, semmi sem érdekes. Az ezt követő, utolsó kötetek, ezzel a hangulattal szoros összefüggésben, már csak a „saját halál” képzetét írják körül.

Az egyetlen eltávolító gesztus a titokzatosság, a rejtélyes, elvont, nehezen feltörhető versnyelv – mely a magyar költészetben Pilinszkyhez, a világirodalomból leginkább Celanhoz hasonnítja a szerzőt. Vagyis egy olyan tradícióhoz kötődik, mely épp a ’70-es évektől, a posztmodern, ironikus világszemlélet idején válságba és némiképp a perifériára került. Ebben a közegben egy olyan költő, mint Beney Zsuzsa, aki soha nem kételkedik a költészet értékében és erejében, aki nem tud és nem akar saját helyzetére iróniával tekinteni (mert azzal a halottjait tenné ki a mosolynak), és aki éppenséggel a lírai ihlet alapjának tekinti a művészet komolyságába vetett hitet, kevés olvasóhoz juthatott el. Ezen próbált enyhíteni néhány önértelmező esszével és interjúval, melyekben igyekezett kulcsokat adni saját költészetéhez. A szerző gondolkodását, tájékozódásának irányait bemutató esszékötet például a Szó és csend között, mely mindennek ellenére maga is gondos értelmezést, lassú és többszöri olvasást igényel.

A Tárgytalan lét második ciklusa az életművön belül újdonság: cím nélküli, háromsoros, önálló, egymással mégis szorosan – például a motívumok ismétlődése révén – összekapcsolódó verseket gyűjt egybe, de úgy, hogy ezek a rövid versek beékelődnek a más betűtípussal szedett hosszabbak közé. Izgalmas, egyedi, kiválóan működő kötetstruktúra ez. Az Elrongyolt részletek cikluscím a töredékességre, egyben a sietségre is utal: mintha a közelgőnek érzett halál miatt már nem lenne idő kidolgozni, félretenni, mélyebben átgondolni ezeket a talán régi (elrongyolódott?) ötleteket. Az egyik ismétlődő motívum épp a tó, illetve a tó tükre és általában a tükör: a beszélő egyik nagy félelme ugyanis önmaga megpillantása, a szembesülés a változó, öregedő arccal, amelyre rá van írva minden múltbeli megpróbáltatás és a közelítő elmúlás is. Bár a téma és az életérzés ugyanaz, ezek a kis villanások még tisztábban, sűrűbben, kristályszerűen villantják fel e költészet lényegét, az önkínzó, mégis létfontosságú gyászt és a gyászhoz való hűség parancsát.