Oravecz Imre: Távozó fa

Az életműkiadás első köteteként napvilágot látott versgyűjtemény több szálon kapcsolódik az azt megelőző A megfelelő naphoz (2002) és a Halászóember (1998) utolsó ciklusához, a Közelítő naphoz is. Még a cikluscímek is megfeleltethetők egymásnak (A tél kísérletei; Közelítő nap – Téli éjszaka; Töredékpótlás – Helyreállítás; valamint mind A megfelelő napban, mind a Távozó fában van Madárnapló), egymásra olvasásukból pedig felidéződik Berzsenyi Dániel, illetve József Attila egy-egy meghatározó verse. Ám míg a két másik kötetben a szubjektum elfordulása a főtémától – Szajlától és a természettől – önmaga felé történik, kísérletezve az elmúlással, várva a közelítő véget, addig a Távozó fában a megérkezett öregkor, a távozás folyamata arra sarkallja a beszélőt, hogy környezetét kezdje szemlélni és számba venni. A gyűjtemény az öregség tapasztalatát különböző aspektusokból és viszonyokban dolgozza fel. Így például a fiatal kritikusok és az idős szerzők nexusában teszi fel a kérdést arról, előbbiek miként képesek utóbbiak műveit úgy értékelni, hogy az ihletforrásról nincs közvetlen tapasztalatuk (Irodalom 1). De intertextuálisan rájátszik a könyv az irodalmi hagyomány öregség-témájára is, például Kosztolányin (Fordított halotti beszéd a jövőből) vagy Arany Őszikékjén (Részletekben) keresztül. Viszont a megidézett életművekkel ellentétben Oravecznél nem találunk reményteli jövő időt, mindent az elmúlás uralta jelen határoz meg; ennyiben pedig érdekes irodalomtörténeti adalékkal szolgál Szakács István Péter kritikája, amely szembeállítja a haláltánc zsánerét a távozástapasztalat Oravecz-féle feldolgozásával. Míg előbbinél „a halál természetes, mindenkire vonatkozó, »demokratikus« jellege” kapja a főszerepet, „amit a megváltásba vetett hit, az örök élet tézise tett elviselhetővé”, addig a Távozó fában „nem a túlvilági összkomfort elérésére tevődik a hangsúly, hanem az átmenet leginkább elviselhető voltára”.

A kötet felét kitevő első három ciklusban a megszólaló számára tehát az válik kérdéssé, hogy mivel és miként lehet kitölteni még a hátralévő időt. A kötet evidens választ ad erre: a mindennapi tevés-vevés olyan prózai cselekvéseivel, mint a mérések: legyen szó számolásról (Alapművelet), különböző halálozási szcenáriók kalkulációjáról (Változatok), az idő múlásának regisztrálásáról (Naptár), a testi folyamatok szemmel tartásáról (Reménytelen küzdelem) vagy az emlékek számba vételéről (Összegzés). Némileg talán paradox módon – hiszen a címszerepbe emelt fa legfeljebb időbeli értelemben képes távozni – e pótaktusok az elmúlásra várakozásban nem az időbeli, hanem a térbeli viszonyokat helyezik előtérbe a versekben. Ebben az átmeneti állapotban felértékelődnek a benyomások, így a visszatérő elemként szolgáló szegélyezés (pl. kép-, tükör- vagy ablakkeret formájában) nem a múltra vagy a jövőre való kitekintést szolgálja elsősorban, hanem – mint azt Gorove Eszter megjegyzi – egy intim térnek a kialakítását a jelenben. A szubjektum saját létének keretezése egybekapcsolódik a látvány lírai rögzítésével, ami pedig egy olyan szűkebb perspektívát eredményez, amelyben már semmi nem indít be asszociációt és nem indukál emlékezést, viszont minden ugyanazzal a jelentőséggel ruházódik fel: a dolgok jelzik a szubjektum számára, hogy egyre kevesebb ideje van már hátra (Látkép; Esti kontúr).

Ez eredményezi azt az ambivalens helyzetet is, hogy bár a megszólaló éppen a hétköznapi cselekvés végrehajtásával kívánja tartalommal megtölteni, elviselhetővé tenni, megélni az átmeneti állapotot, mivel egyik cselekvés vagy dolog sem mutat túl önmagán (Figyelmeztetés), egy potenciális végtelenséghez ér el. Mint azt Görföl Balázs kritikája is érinti egy ponton: lehetséges, hogy a megszólaló utoljára cselekszik valamit, a konkrét cselekvést követően mégis folytatódik az élete, ezért újabb tevékenységet kénytelen találni, amely újfent arra emlékezteti, hogy közel a vég, és így tovább. Ez a szerkezet maga után vonja annak feszültségét is, hogy az ismétlés – akár a rekonstrukció, akár a monotonitással szándékozott elodázás szolgálatában áll – egyszerre élet- és halálgyakorlat. Kulcsár-Szabó Zoltán meglátása szerint ezért a ~ verseinek időkezelése „alapvetően ciklikus időbeli mintázatot [mutat], amely persze rendre szembekerül a végesség, a visszahozhatatlan elmúlás sejtelmével”. Egyrészt e feszültség ellehetetleníti a klasszikus időszembesítő vagy létösszegző formulákat, másrészt, ezzel párhuzamosan, a hagyott nyomok újrafelfedezésének legközvetlenebb módját is lehetővé teszi: az egykor volt jelenlét veszteségként való artikulációját (Nyom) és a hiányzó viszonyrendszer révén egymás mellé rendelt helyszínek, személyek és történések jegyzékét (Összegzés). Végső soron a „távozásban lét” a túlélés tanúságtételévé válik.

Az unortodox összegzéslíra önmaga felé fordulását ellenpontozzák a kötet második felét alkotó Matyi; Madárnapló és December, morning c. ciklusok, mivel azoknál a másikon keresztül oldódik a magány és a bezártság retorikája. Ennek egyik módja, hogy a megszólaló vagy a legkisebb fián keresztül kezdi látni önmagát (Pontosítás), vagy pedig egy, az ablakához tévedő madár nézőpontjából, melyről kiderül, hogy apai nagyanyjának reinkarnációja (Látogatás). E két elem, a fiatal élet iránti felelősség, illetve a már a túlvilágra átlépett családtag megjelenítése, egyesítik azt a múlt- és jövőhorizontot, amely hiányzott a kötet első feléből. Másrészt Kulcsár-Szabó veszi észre, hogy ezekben a versekben nagyon is jelen van az a szándék- és érzelemtulajdonítás, ami a ~ első három ciklusának zárt világát egyáltalán nem jellemezte a beszélő hang szempontjából. A gyűjtemény záróciklusaként szolgáló angol nyelvű versek – bár hasonlók szerepeltek már korábbi kötetekben – szokatlan kompozíciós súllyal bírnak itt: a mindenhol és minden időben otthontalanság és idegenség érzete már a Halászóemberben is kitüntetett figyelmet kapott, a Távozó fában viszont az öregség hely- és időkeresésével kapcsolódik össze az emigrációt jellemző sehova nem tartozás élménye.