Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom

A Tengerparti lakodalom című, poétikailag is és világszemléletileg is igen heterogén posztumusz kötetet a kései barát, Csiki László állította össze. A kötet nyitóverse, a Játékok I-II.  – Kosztolányit és Csokonait is megidézve - játék a halállal, záró darabja pedig a Radnóti emlékének ajánlott Törpe ecloga. A záró vers pozicionálásával a szerkesztő megerősítette Szilágyi tragikus halálának korabeli legendás felfogását, öngyilkosságát a diktatúrával szembeni utolsó, erőteljes tiltakozásként értelmezve.

Szilágyit költői indulásától foglalkoztatta a személyes halál és a költőhalál. Senki a magyar irodalomban előtte nem tematizálta oly végzetes vonzalommal a halált, mint ő. S kivételes, hogy eközben költészetének meghatározó stílusjegyévé vált a játék is: a fergeteges paródiákól, briliáns nyelvi játéktól a halál-játékig. S ugyancsak kivételes az az életműben végig fönntartott önkínzó szenvedélyesség is, ahogyan a költészet hasznosságának az igazolását faggatta. Mindezek – együttesen és koncentráltan – az utolsó évek költeményeiben is jelen vannak. A kései versekben fölerősödik a személyes halálvonzalom, és ennek tükrében a megválaszolhatatlan dilemma, hogy a bizonytalan jövő reményében érdemes-e az életet alárendelni valamely eszmének, vagy fölöslegesen tékozlódik el az élet. Szilágyi költő-halál tematikájú nagy hommage-versekben szembesíti elődeit vállalt és vallott szerepükkel. Az utókor, a „jövő” glóriázza tragikus halálukat, a versek viszont mélyen emberi vonatkozásban teszik föl az egzisztencialista kérdést: a halál pillanatában is azt gondolták-e, hogy azért éltek, amiért meghaltak, és azért haltak-e meg, amiért éltek (Láng Gusztáv). A polifón szerkezetű, a kollázstechnikát vendégszövegek, allúziók sorozatával ötvöző Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből virtuóz összetettséggel szembesíti a költő reformkori hitét a megtört férfi elkeseredésével és a Vörösmarty-jelenség utólagos értelmezésével. A Héjjasfalva felé – részben az Egy gondolat bánt engemet parafrázisaként – azt a menekülő Petőfit idézi meg, akinek ekkori személyes mérlege nem lehetett más, mint az a felismerés, hogy összes hite illúzió volt, maga a lét abszurd. Ám ebben a tragikus pillanatban sem tagadhatja meg eszményeit, végső etikai tettként (Spira), s a személyes integritás egyetlen gesztusának fölismerésével választja a „szemből, halált”. A Radnóti műfajában és modorában, a Hetedik ecloga vershelyzetére írt Törpe eclogában Radnóti a tarkólövésig írja verseit – mert emberi léte is csak addig integráns, amíg alkot. Az hommage-versek formai virtuozitással, a magyar költészeti hagyomány pazar intertextusaival teremtik meg a költészet utólagos értelmezésének, valamint a költő személyes sors- és létkudarcának feloldhatatlanul ellentmondásos feszültségét. Szilágyi saját mérlege viszont tragikusan kudarcos és végzetesen reménytelen. Itt már hiányzik a saját költészetére vonatkozó utólagos értelmezés óhaja –, ezek a megtört, önfeladó vallomások kizárólag a kilátástalan jelenre és a halálközelségre koncentrálnak. Csak a kései József Attila-versekhez mérhető az utolsó évek költeményeit eluraló életfájdalom, életidegenség és felerősödött halálvonzalom. A személyes számvetés vallomásos, konfesszionális darabjait a Felezőidő c. kötet zárt, klasszicizáló formáihoz hasonlóan letisztult formajegyek és stílus jellemzik: „Harminchat múltam. / Mire várok? / Valószínűleg a halálra. […] Dög leszek én is nemsokára” (1974); „Elzártam magam elől az utolsó utat, / a csillagokon túlit” (Életre); „Körülvettenek engem a világ dolgai, / és nincs erő közülük kiszabadítani. / Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. / Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.” (Circumdederunt). 

Szilágyi költészetének talán legizgalmasabb és leginkább talányos jegye – a játék-halál-játék egymásba átjátszása – az utolsó évek verseiben különös feszültséggel telítődik. A kötet nyitóversében a játék élethiány és életsóvárgás: „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne lenni. Esendő mimagunkat.” (Játékok II.) A posztumusz kötetből kimaradt kései remeklésben, a feltételesen istenkeresőnek tekinthető Szenci Molnár-zsoltárparafrázisban, a Psalmus CLI önsiratóban a kretaúra Istennel szemben méri be önmagát: földi rabságba taszítva nem több, mint hiábavaló játékszer a kezében. A költőhalál és a személyes halál reményvesztett darabjai mellett Szilágyi ekkortájt jegyzi egyik utolsó, A láz enciklopédiája​​​​​​​ mellett legterjedelmesebb művét, a hétszáz soros Öregek könyvét (1976). Szilágyi szerepvallomásokban játszik el azoknak az egyszerű öregeknek a halálra készülődésével, halálképzetével – voltaképpen az ember természetes halálával –, akiknek nem szenvedés az élet, és nem „gyógyszer a föld”. A vers megrendült lírai számvetés, de – ki-kiszólva a szerepből – részben ironikus, önironikus rejtőzködő vallomásos játék is. És ugyanakkor, amikor „az elmúlás reménytelen szerelmese”-ként hívja, óhajtja a halált, írja attraktív, felszabadult nyelvi játékait is. És ekkortájt jelennek meg az Utunkban fergeteges paródiái (ezek a posztumusz kötetbe nem kerültek be), illetve a Tengerparti lakodalomban is helyet kapott, antik metrumban írt Xéniák és a Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre ciklusai. Ez utóbbi nemcsak egy fiktív Weöres-versnek, de saját korábbi szerelmesvers-ciklusának, a Pogány zsoltároknak (Felezőidő) is virtuóz parafrázis-paródiája. A költő itt csak költő, médium, a kancsalrímtől a nyelvi nonszenszig maga a nyelv, a nyelv önfeledt játéka teremt derűs nyelvi univerzumot.

Szilágyi költészetét többen is a modern, a későmodern és a posztmodern határán állónak írják le. Bár számos, később posztmodern jegyként ismert eszközt kortársait megelőzve alkalmazott, a kezdeti megváltói szereptudat ellehetetlenülésének felismerését követő sokirányú, izgalmas költői kísérleteiben alapvetően a modernség korának eszményvesztésére, értékválságára keresett életszerű és egyre inkább létértelmező válaszokat.