Csiki László: Titkos fegyverek

Az 1984-től Magyarországon élő Csiki László, vallomása szerint, „megszenvedett józansággal” költőként, próza-, dráma- és esszéíróként is mindvégig Erdélyről akart írni. Regényeire azonban nem kevésbé problémás alkalmazni, mint elhagyni a konvencionális „erdélyi” jelzőt, mert nem az értékőrző Erdély felől nézi Romániát, hanem Románia diktatúráját értelmezi, és efelől láttatja a romló, pusztuló Erdélyt. Szemléleti nóvuma a magyarországiak hamis Erdély-mítosza, nosztalgiája irányába is provokáció: „Az erdélyi magyarság ügye, sorsa azonban nem elvi síkon dől el. Emberek életét, sorsát erkölcsi erejükre, teherbírásukra, a tudatukra bízni, több illúziónál: iszonyatos, életveszélyes demagógia. […] Lehetetlen, hogy délceg regényhősök feszítsenek versbéli festett hegyeken, miközben az »olvasók« az »életből vett« minták maguk beteg és bizonytalanságban gyötrődő emberek.” – válaszolta a Korunk 1991-es körkérdésére.

Csiki prózaírói csúcsa a Titkos fegyverek c. regénye, melyet még három, stílusában, komponálásában, látásmódjában hasonló, némiképp a regényidőkben is egymásra épülő követ. A Titkos fegyverek és a mikrorealista valósághűséget a parabolisztikus és az intellektuális prózaelemekkel ötvöző A céda nyúl és az Adam Adam regényeket közös kötetben való megjelenésükkor (1990) a zsarnokság groteszk és abszurd kiteljesedésének trilógiájaként értelmezte a korabeli recepció. Az Adam Adam azonban tematikája (zsarnokölés) miatt az Ajakír (2008) c., az 1989-es „szirupos forradalmat” földolgozó nagyregény előzményének is tekinthető. A regények helyszíne és kerete a legapróbb részleteiből ráismerhetően a kevert etnikumú Románia és a romániaiság. Az erdélyi magyarság kisebbségi sorsa nem marad rejtve, de nem autochton közösségként jeleníti meg az író, hanem olyan részként, amelynek kulturális, nemzeti kohéziója már nincs vagy erősen föllazult.

A Titkos fegyverek színtere az ötvenes évek Bukarestje, a falu fölbomlásának, az ellentmondásos kényszeriparosításnak a kora. Tisztázatlan és átláthatatlan viszonyok között itt él anyjával és rokonaival az én-elbeszélő, a tízéves magyar kisfiú, Tibi. A kántortanítónő anya saját családja Magyarországon; a hadifogságból visszatért apa elhagyta, Székelyföldön megélhetés nélkül maradva a fővárosba menekül a zaklatások elől. Az anyát a kis növésű jegyző, az asszonyba reménytelenül szerelmes, zabigyerek Jenő bácsi a nyugdíjas francia mérnök, Jules bácsi zárványközösségben élő házába – mint többen is megjegyzik –, afféle balkáni „éjjeli menedékhelyre” segíti. A ház lakói, Jenő bácsi „ribanc” anyja és más ribancok, kerítők, rokonok, családtagok mindegyike hóbortos és groteszken, tragikusan hajótörött figura. Mindegyikük a takargatott emlékeivel küszködik, s visszavágyik egy mitikus hazába, a faluba, föl a hegyekbe. „Nem tudtam, mit akarnak kezdeni a múltjukkal. Félig emésztett darabjait mindegyre kitálalták és elkívánták, hogy szépnek lássam, pedig nem is hasonlított az eredetihez. […] Egész országokat sirattak, és az utcára is alig-alig merészkedtek ki egyedül. Aztán úgy jöttek haza, mint kire rádőlt a templomtorony.” Az elbeszélő fiút minden impulzus egyszerre éri. Az impulzusok azonban töredezettek. Saját emlékei is töredékesek a szülőföldjéről, apjáról; a ház lakói pedig sejtelmesen hallgatnak, majd nekilóduló monológokban a valóságot vágyképekkel keverő kaotikus történeteket zúdítanak rá. A fiú ebben a kavalkádban megpróbál eligazodni, ám számára a „valóság” egyre kevésbé lesz megismerhető, a fantáziához menekül – így lesz a háborúból visszavárt, a pártállam agitátorává átváltozott apa a gyermeki fantázia legendás hős szabadságharcosa.

A Titkos fegyverek dinamikus feszültségét az adja, hogy egyrészt érvényesül a részletek mikrorealizmusa (bukaresti élettér, nyelvi-kommunikációs görcsök, lélektani pontosság) és a történetközpontúság; másrészt a valóság és képzelet, az elvont és eleven, az eszményítés és groteszk torzítás csapongó asszociációival, a beszélőpozíciók, az idősíkok és terek filmszerű vágásaival folyamatosan megzökkennek a regény reális téridő koordinátái. Ez a prózapoétika szervesen következik az önreflektív narrátor gyermeki látásmódjából. „A gyermeki szempont […] nem a tényleges időrendet követi, az emlékképekben felmerülő idősíkok többszörösen keresztezik, az egyes szintek többszörösen átfedik egymást.” – állapítja meg Hima Gabriella, hozzátéve, hogy a gyermeki monológforma „nem az eseményekre, hanem az alakokra irányítja a figyelmet”. Széles Klára szerint sajátos díszletszerűség jellemzi a szereplők megszólalását, a „cirkusz, álruha, maszk állandó, változatos jelenléte a szokatlan sorsszerepjátszás kényszereiből fakad.” Ezért tartozik a mű lényegéhez, hogy „kevéssé adatszerűen, bizonyos, fontos homályossággal, látens módra” (Széles), atmoszférájában válik érzékelhetővé az ötvenes évek valósága. A regény narrátora „rafinált naivitással” (Széles) sokáig azt sejti, hogy „titkos furcsa alakok állnak az egyszerű dolgok mögött”, ám az egyre nyilvánvalóbb tények lerombolják a gyermeki fantáziát, lelepleződnek a nyomasztó közös-lét szégyenletes titkai – a fiú felnőtté érik. Szimbólum értékű, hogy az éppen a magyarságát izzó pátosszal védő Jenő bácsi kénytelen megtudni, hogy valójában egy öreg román prefektus törvénytelen gyereke. A keserű tapasztalatok birtokában csak erősen ironikusan vonatkoztatható a romániai magyarság jövőképére az egyetemes igazság, amelyet az erkölcsileg lenullázódott Sanyi doktor mond ki, hogy a halállal szemben tökéletesen mindegy, ki milyen nyelvet beszél. A Titkos fegyvereket realista nevelődési regényként értelmezte a kritika, ekként rokonították Joyce, Salinger, Gorkij, Faulkner, Rousseau klasszikus nevelődési regényeivel.