Ratkó József: Törvénytelen halottaim

Az állami gondozottként felnőtt Ratkó József a szegedi egyetemről való (részben a Nagynéném, a miniszterasszony című verse miatt történt) politikai hátterű eltávolítása után (1959) Szabolcs-Szatmárban (előbb Berkeszen, majd Nagykállóban) telepedett le családjával. A nagykállói élet – 1964-től a hetvenes évek végéig – a maga csapda-természete ellenére is Ratkó költészetének elemi felhajtóerejét adta. Versei a peremlét vállalásának öntudata mellett a haza elmaradottabb területeinek egyenrangúsításáról, az ehhez kapcsolódó nemzeti kötelességekről szóltak. Sorra megjelenő könyvei: Félelem nélkül (1966); Fegyvertelenül (1968); Egy kenyéren (1970) és a Törvénytelen halottaim (1975) mind erősebben telítődtek a nemzetre kirótt, peremvidékre vonatkozó feladatokkal.

Ratkó a kötet élére Károli Péter protestáns szerző 1575-ben, tehát kereken négyszáz évvel korábban Az halálról, feltámadásról és az örök életről…címmel írt, Debrecenben kiadott nyomtatvány-részletét helyezi mottóként. Az írás szerint: „az halottakon való mértékletes siralom nincsen sem Istennek, sem az ő igéjének ellenére.” A műfaji szempontból az epigrammától (Csontbőr) a dalon (Bújdosva), a gondolati versen (Mégiscsak ők), az elégikus meditáción (Apám), a parafrázison (Déva) a versprózán (Elővers) át a hosszúversig (Törvénytelen halottaim) terjedő kötet negyven versének mindegyike a haláltémát értelmezi vagy érinti. Az elemzés a személyes veszteségektől, az anya, apa és más rokonok (Anyám; Apám; Homloka elé; Majd hazajönnek) az elődök, barátok (Halottak faluja; Mese) elvesztésétől a halálkrízisnek a nemzeti (Szatmárcseke; Jó hazát) és egyetemesebb felméréséig (Egy macedón temetőre) ível. A könyvben a halálra készülő férfi arcképe is mind komorabban mutatkozik meg (Északi fényként; Ami feledhetetlen). A kötet meghatározó tartalmi, formai és koncepcionális elemei a két hosszúversbe hajló költeményben, a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim című alkotásokban összegződnek.

A nemzeti történelem folytonos szemmel tartásának, faggatásának, s a múltbeli eseményeknek a jelennel való szembesítése vezette a szerzőt a halál problémájának kitágításához. Ady titokkeresését, Radnóti történelmi érzékenységét, a népi siratók zaklatott fáj­dalmát és a népballadák kemény szembenézését egyszerre idézve nyílt ki szemhatára a halálra. Kötetében a halál szigorú elemzése: filozófiai, történeti és biológiai szempontú analízise és mindezek életre irányuló, képzeti feldúsítása szerteágazó halottas mítosszá terebélyesedik. E mítoszi vonásaiban is racionális hátterű (mert az emberi lét és idő értelmét vallató) verscsoportban a halál motívuma szinte a történelmi tudat szinonimájává nő. A holtak világa az eleveneké mögött ugyanúgy szenvedésekkel, küzdésekkel, a jelent alakító munkával és célokkal van tele. „Nélkülük nincs haza sem, / nincs föld, kisebbre nő a fa” (Nélkülük). A halottas versek közegében mégsem az épülő, az emelkedő, hanem a mind lejjebb süllyedő haza látványa jelenik meg: „köttetett béke a halállal, / nagy szégyenű, iszonyú” (Halott halottaim); „Pentaton nép, halálba ereszkedő; / embriói kihalnak” (Törvénytelen halottaim). „A történelem ránk rótta feladatokat nem tudtuk elvégezni. – mutat rá a költő könyvének forrásaira – S ennek egyik, nem elhanyagolható okát abban látom, hogy nekünk rengeteg a törvénytelen (mert korán elhalt) halottunk, akikkel végzett az idő vagy a hatalom, vagy saját lelkiismeretünk; s így odázódtak, odázódhattak el a föladatok, s maradtak végül is ránk, mai magyarokra. […] Ez íratta meg velem a Törvénytelen halottaimat, meg az, hogy 1957-től máig rengeteg gyermeket elkapartunk. Egyesek négymillióra teszik a számukat. […] Volt-e annyi veszteségünk összesen ostoba háborúinkban, bukott forradalmainkban? Ez volt az igazi pokoljárás.” Ratkó halálverseinek történelemképe egyre kihívóbban szembesült a korabeli magyar élet fejlődésképtelenségével és halálvonzalmával: a nemzeti bajokat tetéző, „világszínvonalra” jutott tényekkel, az öngyilkosságok és az abortuszok magas számával: „bajaink világszínvonalon; vagyunk a halálban is elsők.” (Bottal); „S amit nem végzett el a fegyver, / deres, hüvelykszorító, kaszatömlöc, / karó, tüzes trón, akasztófa, kerék, / elvégzik most a szikék, / nikkelkanalak, csipeszek / elvérzik ez a nép.” (Halott halottaim) A költő új szavakat is létrehoz e verseiben, neologizmusainak emlékezetes darabjai a halottak és az élők birodalmát egymásba átjátszató szószerkezetei és -összetételei („törvénytelen halott”, „fogadott föld”, „elsőhalott”, „korahalott”). A kötet a magyar líra „bartóki” vonalának továbbgondolását is megkísérli. Ratkó nemcsak verset ír Bartók címmel, hanem számos műve (Mese; Félkenyér csillag; Dal) – köztük a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim is – erős népköltészet- és folklórintegráló vonásokkal telítődik. Külön motívumcsoportot képez a Kőműves Kelemenné balladát (Déva; Két ballada; A kő alól; Déva vára) átlényegítő füzére. Az őt is befogadó Hetek költőcsoportjának küldetéséről (Kiss Annát is társukként nevezve meg) a Ha a részegek című versében ad számot.

A Fábián Zoltánnak ajánlott kötetcímadó vers a Tiszatájban jelent meg először 1971 decemberében. „A holtak deresén / Nagy Imrét ki üti?” (Nagy Imre parasztköltő Holtak derese című kötete ürügyén Nagy Imre miniszterelnök mártíromságára utaló) soraival „az 1956 után itthon maradt költők közül – talán – elsőként feszegette a Kádár-rendszer egyik tabuját, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a Nagy Imre név többértelmű összefüggésrendszerbe állításával.” (Babosi) A politikai hatalom összeszedette a lap elérhető számait, s Ilia Mihály főszerkesztőt is számonkérte a megjelentetés miatt, de a mű terjedését megakadályozni nem tudta. Az azonos című könyvre Illyés Gyula is felfigyelt, kiemelve annak a nemzeti közösség érdekében megszólaló hangjait: „Mélyen megrázottan fejeztem be szép könyved első olvasását. Régtől nem jelent meg ilyen egységes és mégis annyifelé szóló kötet.”