Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Eredetileg egy, a második világháború alatti Budapesten játszódó film forgatókönyvének szánta a szerző a később regénnyé átdolgozott művét, de a szövegen továbbra is érződik a filmes gondolkodás, sőt a forgatókönyvszerű stílus is. Az előbbire a jelenetezés és a rengeteg párbeszéd a jellemző, utóbbira pedig a leírások, jellemzések hiánya: amit a mozivásznon láthattunk volna, azt olvasóként csak elképzelni tudjuk. Mindez kifejezetten mozgalmas, akciódús, sok szereplőt mozgató művet eredményezett. Az átdolgozás közben a súlypont átkerült a negyvenes évekről, az extravagáns címszereplő nagy kalandjairól a hetvenes évekre, ahol a fiú, a nem kevésbé extravagáns underground költő és zenész éli elképesztő helyzetekkel teli hétköznapjait. A súlypontváltás olyan mértékű, hogy voltaképp a kor budapesti éjszakájának legendás alakjáról, Gémes Jánosról, azaz Dixiről formált figura, Doxa a regény főszereplője, nem pedig Vadnai Éva, vagyis Bébi, az érzéseit és szenvedélyeit minden körülmények között vállaló nagyvilági nő – aki, bár szépsége segítségével bárkit és bármit megkaphat, végül épp az érzelmei áldozata lesz. Vadnai Éva részletesen megírt törvénytelen kapcsolatából születik meg a regényben Doxa, akit a környezete ugyanúgy ismer lázadónak, kótyagosnak, sőt őrültnek, mint végtelenül tisztának, őszintének és zseniálisan tehetségesnek: „Dobrovics gyakran látta őt kamaszoktól körülvéve. És azok nem holmi csavargó intézeti kisvagányok voltak, akik előbb vagy utóbb mindenképpen börtönben végzik, hanem a korszak jobb házból való kalandos gyerekei, akik kiszámíthatatlan sorsra vágyva, szédülten fogadták be a versbeszédet, amit Doxa folyamatosan tudott lökni.”

Bereményi első regénye, a Legendárium (1978) egy szétesőben lévő család története volt. Ez, a három évtizeddel később megjelent második pedig már egy nem is létező, bár különleges és nagyon erős személyiségekből álló családé. A két idősíkot, a negyvenes és a hetvenes éveket épp az köti össze, hogy Doxa legjobb barátja – aki talán féltestvére is – megpróbálja kideríteni, ki lehet a főhős apja a zsidóként a háború alatt bujkálni kényszerülő Bébi egynéhány szerelme és szeretője közül. Jellemző, hogy Doxát ez nem különösebben érdekli, a család helyét számára véglegesen a baráti társaság veszi át, bár ez kisebb-nagyobb mértékben igaz minden más szereplőre is. A könyv hősei különös, a sorból kilógó, boldogtalan emberek, akiknek nincsenek valódi céljaik, de azt tudják, hogy bár a hatalom rájuk erőltette a kompromisszumokat, mások szeretnének lenni, mint akik. A főváros kávéházaiban, kocsmáiban és klubjaiban élő értelmiségiek és művészek élete saját köreikre szűkül, innen választanak alkalmi, ideiglenes vagy – ritkábban – hosszabb időre elköteleződő partnert is. Érdekes, hogy a társadalom peremén élő szereplők ennek ellenére mennyire öntudatosak, mennyire központi szereplőnek gondolják magukat Van ebben bőven önirónia is, hiszen a Dobrovics nevű kezdő íróban nehéz nem a szerző alteregóját sejteni.

A szereplők többsége igyekszik a kádári konszolidáció éveiben a megengedettnél nagyobb személyes szabadságban élni, függetlenedni, és ahol csak lehet, fittyet hányni a társadalmi elvárásokra. A maga korában Bébi is ezt tette, de egyedül Doxa az, aki képes átlépni a korlátokat, aki valóban szabadon cselekszik és gondolkodik. Sokan csodálják őt, de követni senki sem tudja – és amikor ő is súlyosan megfizet a lázadásáért, elfordulnak tőle. Ahogy az anyja, ő is magányosan hal meg. Mindenki tudja, sokan ki is mondják a regényben, hogy egy ilyen rendszerben a lázadás az egyetlen emberhez méltó létforma, mégis inkább a szintén Bereményi által írt Megáll az idő (1981) című film híres gesztusa, mondata – „Jó, hát, akkor itt fogunk élni.” – visszhangzik az egyes jelenetekben és még inkább a regény végén, mintegy konklúzióként. A beletörődés, a túlélés vágya, az apró örömök keresése, a békés visszahúzódás a lakásokba és a presszók mélyére – ez ennek a világnak a kényszere. Mindenki belátja, hogy a valóságban is megállt az idő, remény sincs a változásra, a Kádár-rendszer bukására. A könyv nem is kertel, amikor jellemzi a kort és az országot: „A világ, ahol mindenkinek kötelező hazudoznia.” A regény ezzel együtt szociológiai látlelet is a kor fiatal művészeiről, akik – megint csak az szerzői irónia helye – sokszor el sem készítik a műveiket, mert az írás és pláne a publikálás maga lenne a behódolás. Elfogadják, hogy nem lehetnek könyveik, kiállításaik, filmjeik, és onnantól inkább csak beszélnek ezekről, eljátsszák a művészszerepeket, és bizony ezekben a körökben a zseni és a dilettáns, a későbbi klasszikus és a futóbolond nagyon közel kerül egymáshoz. Épp Dixi a példa rá: mindez néha egy személyen belül is szétválaszthatatlan. Bébi semmivel sem törődő szerelmi szenvedélye, amely nincs tekintettel még az életveszélyre és a gyermekkel szembeni felelősségre sem, szintén irracionális, sőt őrült érzelem – pontosan rímel ebben is a két idősík története. Ugyanezt hallhatjuk a Cseh Tamás-dalokban is, melyek döntő többsége szintén Bereményi-szerzemény. Az életművön belül tehát az egyes művészeti ágak hanghordozásukban, nézőpontjukban, témájukban is nagyon erősen átjárják egymást. Elég itt arra utalnunk, hogy az Antoine és Désiré (1978) című lemez borítóján éppen az a Dixi látható, akinek a küzdelmeit a regényben a fogantatásától kezdve végigkövethetjük.