Tamási Áron: Vadrózsa ága

Tamási Áron 1966 elején a Kútvölgyi úti kórházban, ágyban fekve kezdte tollba mondani alig egy hónapja elvett negyedik feleségének, Bokor Ágotának személyes emlékeit. Az utolsó mondatok május 24-én kerültek papírra. Az író két nappal később meghalt. A Vadrózsa ága egy félbeszakadt, 76 kéziratlapnyi vallomás, amelyet Tamási a Bölcső és Bagoly című „regényes életrajza” folytatásának szánt. A címadás Kriza János Vadrózsák című székely népköltészeti gyűjteményére utal, annak is bevezető soraira: a székelység ajánlja fel még romlatlan, élő beszédét „a magyar irodalom közös, szent oltárára, hogy legyen az összes magyar népbeszéd, mint egy vadrózsatőke, melybe oltani szokták a nemes rózsaágat, hogy annál nemesebbé és erőteljesebbé tegyék”. „Az életem, eleitől kezdve, tele volt vadrózsaágakkal” – ezzel a mondattal indul a könyv.

A töredékben maradt visszaemlékezés az 1926-os, Amerikából való hazatéréstől az Énekes madár című népi színjáték megjelenésének (1934) idejéig öleli fel az író életének eseményeit. „Éppen olyan éveket éltem, amikor írói mivoltom gondjai és vívódásai a legerősebbek voltak. Mindenekelőtt a puszta valóság és a költői szárnyalás állandóan harcban állt egymással” – láttatja magát Tamási. Megemlékezik könyvei megírásának körülményeiről, így például a Szűzmáriás királyfiról, az Erdélyi csillagokról, a Címeresekről és az Ábel-trilógiáról. Ír az első marosvécsi Helikon-találkozóról, a Benedek Elekhez fűződő tisztelgő barátságáról, hírlapírói életéről, amely kapcsán szatirikus anekdotákban mutatja be Nyirő József „komoly mókáit”. „Csúfolódás és megbocsátás, kajánság és megértés, irónia és irgalom szövi át a Vadrózsa ága legtöbb jelenetét” – jellemezte a kiadványt Illés Endre. Hasonlóan poentírozók Tamási író és művészportréi: a helikonistáktól Nagy Imre festőig, a népi írók villanásszerű arcképeitől Babits Mihály és Kosztolányi Dezső párszavas jellemzéséig, Karácsony Benő groteszk rajzáig: „aki úgy üldögélt köpcösen, mint egy tavalyról megmaradt, vaskos savanyú uborka”, vagy Karinthy Frigyes szubjektív ábrázolásáig: „Az ember nem nézte volna írónak, ha nem ismeri. Inkább hajóskapitánynak valami torpedórombolón, mozdonyvezetőnek esetleg, vagy dzsungelvadásznak.” Tájékozódhat az olvasó a korszak szerelmeiről: Heddáról, az állambiztonsági rendőrség helybéli fejének lányáról, vagy pajzán játszadozásáról egy református pap feleségével. Képet kaphat az író anyósával – aki „engem kezdett kutyálkodónak, nőcsábítónak, könnyen élőnek nevezni, aki késő éjszaka jár haza, s nappal is lopja a drága időt” – való purparléjáról. A hétköznapok apró vagy az ünnepnapok jelentős momentumai élményszerű beszámolót nyújtanak a fiatal író sorsának alakulásáról – a feltűnést keltő, tengerentúlról hozott Underwood írógép, a kolozsvári miliő felidézése, a csendőrőrsön töltött éjszaka, egy unitárius püspök tüntető távozása egy felolvasóesten, az első Baumgarten-díj kiosztásának emléke, az Albrecht királyi herceg előtt mondott, tapsvihart arató beszéd, szakítása első feleségével, a Szülőföldem című művét megelőző látogatása szülőfalujába, Farkaslakára és így tovább.

Tamási ars poetica-szerű, önértelmező mondatokat ír Test és lélek című elbeszélésére visszarévedve. Arról formál véleményt, hogy az emberi személyiséget alkotó test és lélek harcából a harmóniát, „az emberi élet egységét” kell megteremtenie az írónak. „Írásaimban ezért annyira visszajáró törekvés a test és a lélek egységének szolgálata. S ezért van, hogy a látható valóság nem feledkezik meg a népmese lebbenéseiről, sem az úgynevezett misztikus irodalmi kifejezés a való élet tényeiről. Vagyis, ahogy a test és lélek egységét igyekeztem és igyekszem szolgálni, úgy a valóság és misztikum irodalmi formájának együttes és harmonikus megjelenítésére vágyom. […] az én irodalmi törekvésemben a misztikum az emberi létezésre kiterjedő valóságot jelenti, mely a társadalmi realitás hullámzásait is magához akarja vonzani.” Ugyancsak sokat mondók írói szerepfelfogásáról azok a sorai, amelyeket „az egységes magyar irodalom sérelme” ügyében, az erdélyi irodalom rangjának védelmében vetett papírra: „Megírtam, hogy az irodalom nem légüres térben és mesterségesen előállított csodaszer, hanem annak a kornak a tükre, amelyben élünk. Ha mi, erdélyiek, a társadalmi és politikai eseményeket az irodalomban is előtérbe állítjuk, ezt az éber lelkiismeret téteti velünk, mert ugyanis a magyarság és legtágabb értelemben az emberiség sorsáért felelősnek érezzük magunkat.” S ugyanez a szándék immár játékos formában szerepel a Jégtörő Mátyás ihletéről szólva – „azért vagyok pennás ember, hogy a földi élet rejtelmes dolgait igyekezzem megmagyarázni” –, illetve egy hírlapírói erőszakoskodásnak engedő magyarázat: „az irodalom azon múlik, hogy miképpen tesszük a szavakat egymás mellé”.