Farkas Árpád: Válogatott versek

Farkas Árpád addigi költői életútja összegzésének tekinthetjük a Válogatott verseket. A kötetben ott van verseskönyveinek (Másnapos ének, 1968; Jegenyekör, 1971; Alagutak a hóban, 1979) minden fontos, ismert költeménye, a válogatott kötetekben szereplő új versek túlnyomó többsége, s a kötetbe nem rendezett költemények jelentős részét is megtaláljuk benne. Szerkezete árulkodóan tematikus: a kezdő vers és a zárlat nem csupán e líra és életsors kronológiai határait jelöli ki, de a költői szemléletmód határpontjait is. Az Apáink arcán című költemény a szülőföldhöz, az ősökhöz, a megtartó erőt nyújtó hagyományhoz kötő bizonyosság imperatívusza. Az űrig szállófiúk, a vad, viháncoló csikók, a bartóki szavassá változott fiúk hasonmásaiként nem távolodhatnak el úgy a múltjuktól, hogy közben ne kapaszkodnának mégis abba. A vers finom intelme, a megkettőzött „fiúk, fiúk”, a szelíd, alanyi, önmagára is mutató feddés, hogy a világfelfedező bűvöletben eltévedő vágtatás le ne rombolja a visszatérés lehetőségét, szelídségében is határozott felszólítássá válik: „Csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk”. Farkas Árpád költészetének hangsúlyos vonulata ennek a megőrző, óvó hűségnek, s a befogadó, visszafogadó szeretetnek a versvariációit mutatja, ennek a szemléletmódnak rendelődik alá. Szülőföldjének kulturális, históriai, vagy épp a maga személyes, egyéni sorsához tapadó hagyományai, gyökerei gondolkodásmódjában a kötődést mindig erősebbé formálták az elszakadás természetes igényénél. A könyv utolsó verse pedig, az Ének, a poézis ősformáját idézően énekben kapcsolja össze a létösszegző gondolat vizuális képzetsíkjait. Jelzi a megbékélt összegzés szándékát, a természet rendjével szembeni alázatot. A kötetnyitó vers alapképe itt önmaga fordítottjává lesz: az egykori viháncoló csikó, az űrig kívánkozó fiú mára, a nembeliség örök koreográfiája szerint, maga is visszaváró-fogadó apává lett. A költői leltárra sem pazarol sok szót Farkas Árpád: a számvetés szikár, már-már sírfeliratszerűen tömör: „Voltam ki voltam / Szószaporító korban / Írógép-billegető”.

A kései poézis – melynek verseit is ez a válogatás foglalja magába – ismerős és újszerű egyszerre. A szemlélet, az életelv közösség-centrikussága, a szülőföldről és a szülőföldért való beszéd a verstér középponti értéktényezője volt s maradt mindenkor. A költő köz-érzékenysége, a kisebbségi-közösségi léttel kapcsolatos éber figyelme, a helyzetjelentés benső igénye e versekből is elővillan. A képalkotásban kezdettől meglévő természetszimbolika, a metaforikus építkezés alapvonásai: a boltozatos szerkezet, a metaforahalmozás is megmaradtak. Szép példája ennek az 1989 novemberében, a romániai rendszerváltás előestéjén keletkezett, Csoóri Sándornak ajánlott, címében is az ő esszéjére (Tenger és diólevél, 1977) utaló Egy diólevél. A vers egy meg nem írhatott, postán elküldhetetlen monológ, ami tehát egy jelképi univerzum diólevelére bízott monológ. Olyan tárgyi és valóságmozzanatok sorával, melyek önmaguk elsődleges jelentésével, s olyan metaforikus többlettartalmakkal, melyek egy ország drámai panorámaképét vetítik az olvasó és a címzett elé: az a diólevél, „fölitta sorsunk”. Rajta van tehát minden, ami egy vergődő, minden értelemben kifosztott ország térképén ott lehet: a kifosztott szél; az árva, „világot látni kitett csecsemők”; a tátongó, üres jászlak elől „elkötött kis paripák”; a néven nem nevezhető, „híres hegykaréj”; a besúgó, ki „éjjelente” a költő ablaka alatt „állong” szolgálatkészen, dudorászva. Egy megfigyelt ország megfigyelt állampolgára rója sorait a versben. Itt vannak a rendszerváltást követő gyors csalódottság nyomasztó versképei. Az irodalom, a kultúra fölszabadult, s rögtön kánonképző, befogadó és kitaszító agresszivitása is kedvetleníti a költőt: „nyelv, mint kocsonyábavaló, / kitépve immár”. Az elmenők, az országból kifutók, a kifelé menekülők serege (Gyertyák Erdélyben); a maradók keserű tehetetlensége (Nyitott égbolt), a tettet fölstilizáló dac, mely a költőt, önmagát, egy nyers, pejoratív képpel Roden pózában honi klozetre ülteti. E korszak egyes darabjait a számvetés verseinek nevezhetjük. A Kőgörgető, a sziszifuszi példázat a küzdelem mindenkori abszurditásáról, a minden logikát nélkülöző irracionális, veszélyes és kilátástalan, mitikussá nőtt tettről beszél, mely a mindennek ellenére való önépítés, önmegvalósítás, a cselekvés, a soha föl nem adás szimbóluma lett. A Hol az eső összeér a havazással az örök emberi, a nembeliség törvényének tudomásul vétele, s az egyetemes költősors megéneklése. A jelállító költőé, aki a szubjektum puszta kidalolásán túl másokért valónak is tudja versét. A Békességet című vers hangnemi tónusa új szín a költői palettán. A test bajait a világ elé táró, minden én-stilizáló szerepet elvető ironikus testkép, groteszk, fanyar önportré a költemény. A verskeret nyitó és zárlati két-két sora két térfélre osztja a világot, s ennek az inggel kettéhasított mindenségnek, az ingen inneni, a kinti s a bennebb lévő mikro-univerzumnak egyformán békességet óhajtana. Az ontológiai tények józan számbavétele, a rászikráztatott humor, az elégiába hajló hangra rácsapó önirónia: összetett, árnyalatos, sokszínű hangnem. S mögötte a látásmód színessége, gazdagsága, Sütő András fogalmával „polifonikussága”: mindez együtt lehet az az új, amit Farkas Árpád kései költészetében találunk.