Czakó Gábor: Várkonyi krónika

Ez a mű az író ötödik regénye, mely alcíme szerint krónika. Már a szókettőzés is arra utal, hogy a komikum különböző formái, s főként a humor fontos szerepet játszik az alkotásban. Ebben az esetben a krónika jellemzője: a tényekhez ragaszkodás – fikció. A cselekmény színhelye: Várkony sem található a térképen, de az olvasó elfogadja létezését, mivel az elbeszélés az otthonosság benyomását kelti. Várkony kis falu, áttekinthető világ, ahol mindenki ismeri egymást, mindent tudni vél a másikról. A humoros névválasztás is ezt a kiindulópontot erősíti meg. Szinte minden idevalósit egyformán neveznek: vagy Gutinak, vagy Gaálnak. Előnevekkel, sokszor humoros beszélőnevekkel tudják csak megkülönböztetni egymást: pl. Borissza, Pesti, Ájtatos, Tolvaj, Csakazértis Nazarénus Gaál. Akit nem így hívnak, az Másnevű, betelepült, idegen.  Eleinte kavarog az olvasó előtt a sok Guti és Gaál, s nem könnyű rendet teremteni köztük. A befogadást bonyolítja az is, hogy a szereplők között már nem élők is feltűnnek. Éva asszony egyidőben négy férfit is szeretett, s közülük már csak az 1949-ben „illegalitásba” vonuló Földalatti Gaál él. Az esperes, a kántortanító és Gaál Guti Márton csak szellemként jelenik meg, de beszélgetnek egymással reálisnak tűnő helyzetekben. A holtak nem testi valójukban, csak a szereplők tudatában tűnnek fel. A nem valóságos, csak virtuális jelenlétük a regényben fontos funkciót kap. Már a cselekmény alapkonfliktusa is erre épül. Éva asszony fiút szült, de nem tudta, ki lehet az apa. A csecsemőt egy fővárosi templomban hagyta. A gyerek, Gutisgaál László felnövekedett, elvégezte a szakmunkásképzőt, s ekkor tanára javaslatára Várkonyba utazott, hátha ott megtalálja rokonait. Szüleit meg is találja meg nem is. Évát valóban anyjának tarthatja, Földalatti apasága viszont kérdéses még akkor is, amikor a két idős ember összeházasodik a fiú érdekében.  A szimbolikus apafigura az esküvő másnapjának reggelén rövid szenvedés után meghal. Utolsó sóhajával azt üzeni lehetséges fiának: szeretlek.

A meghaltak szellemalakjai kissé szokatlan módon, mégis érthető természetességgel illeszkednek a krónika-regénybe. Jelenlétüknek azonban nemcsak a cselekményben, hanem a regény gondolati anyagában is van szerepe. A falu múltjának részesei, de a jelenen is túl tudnak nézni, a jövőbe is. Várkony világa jellegzetesen jelencentrikus. A jelentől különböző jövő – az élők közül – csak a felnőttség küszöbén álló Laci és Földalatti Gaál gondolatvilágában jelenik meg. A többiek vagy élvezik a jelent és igyekeznek minél több hasznot húzni belőle (a tisztségviselők mind ilyenek), vagy szenvedik a jelent, élik a rájuk kimért életformát. A néhaiakra hárul a lelkiismeret ébrentartása. A cselekmény középpontjában azonban nemcsak Laci szülőkeresése áll. Ugyanilyen súlya van Földalatti Gaál utolsó két hetének is. Őt a fordulat éve után félreállították, s így újra „illegalitásban” élt, elzárkózva a várkonyi közélettől. A falu nagy szenzációja, amikor megjelenik a kocsmában, s az is, amikor a vezetők tanácskozásán fejükre olvassa bűneiket, s rájuk parancsol, hogy a félig kipusztult faluba telepeseket hozzanak. Földalatti Gaál kései nagy felismerése, hogy az etikus nemcselekvés, az elzárkózás az élettől nem helyes, végső soron nem etikus. A terhelő adatok gyűjtésével a falu népén nem sokat segített: a település felvirágoztatására vonatkozó elképzelése irreális, de még így, naiv, utópista szemléletével is rokonszenves ember, ellentétben a vezetőkkel, akiket Éjszaky Pál irányít. A jellemek értékhierarchiájában Éjszakyék állnak a legmélyebben, azonban ellenpontjuk nem Földalatti, talán nem is Laci és újdonsült barátnője, hanem a hit abban, hogy a fiatalok, az új nemzedék hoz változást a falu életébe. A cselekménynek van egy harmadik rétege is. A faluba, Lacival egyidőben egy író és egy kritikus érkezik író-olvasó találkozóra. Az író is központi figura lesz; a kocsmai beszélgetések ébresztik rá arra, hogy életformáját meg kellene változtatnia. Nem jelent azonban megoldást Klárikával, a tanítónővel való rövid életű kapcsolata sem. Bár házat is bérel Várkonyban, mégis sejthető, hogy nem marad sokáig.

A mű központi színtere a kocsma. A kocsmáros nem elvetélt filozófus, hanem józan értelmű, gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező személyiség. Nem elérni és megkapni óhajtja a boldogságot, csak a maga közelében érezni. Nagy hatással van a faluba látogató íróra, s ő áll a legközelebb a regényt író krónikás gondolatrendszeréhez is. A rokonszenv azonban nem pusztán érzelmi kérdés, a cselekedetek etikai megítéléséből, a regény objektív értékhierarchiájából következik. A jó és a rossz nem mechanikusan különül el, nem is képez abszolút és merev ellentétet. Nem az a jó, aki hibátlan, hanem az, aki őszintén próbál élni. Hiszen azok a szerepek, amelyeket az emberek magánéletükben, munkahelyükön, közszerepléseikben kialakítanak és magukra erőltetnek, nemcsak önmagukat, hanem az egész társadalmat deformálják. Holt lelkek, önmagukkal nem azonosuló élők jelzik Czakó értékítéletét a múlt század hetvenes évtizedéről. Érthető, hogy a regény hangneme elsősorban ironikus. Még a pozitívabb szereplők sorsának megjelenítésében is kulcsszerepű beilleszthető a szatíra vagy a groteszk. A krónikaíró teljességre törő ábrázolásában ugyanakkor helye van a sokszínűségnek, a hangnemek és esztétikai minőségek keveredésének.