Darvasi László: Virágzabálók

Darvasi László első nagyregényének (A könnymutatványosok legendája, 1999) hatalmas sikere után épp egy évtizedet kellett várni a következő regényre, hiszen a szerző érdeklődése ezt követően egy időre ismét a kisepikai formák felé fordult, valamint drámát és gyermekregényeket (Trapiti avagy a nagy tökfőzelékháború, 2002) is írt. A Virágzabálók 2009-es megjelenését nagy várakozás előzte meg, a folyóiratokban megjelent részletek pedig csak tovább fokozták ezt. Az életmű második nagyregényét az elsőhöz hasonlóan a történetmesélés dominanciája és a történeti alakzatok regénybeli újragondolása jellemezte, de az erőteljes fragmentáltság mint szerkesztőelv, valamint a fikció és a valóság elválaszthatatlanságának problematizálása is szorosan kapcsolták a korábbi, terjedelmes regényhez.

A Virágzabálók történelmi háttere az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tágabb intervalluma, az 1830-as évektől az 1879-es szegedi nagy árvízig tartó időszak. A történelmi események azonban nem egy hagyományos történelmi regénytől elvárt módon (ok-okozatiságra és időrendre épülve) szerveződnek egybe, sokkal inkább a benne élők számára is adott mozaikdarabkákként jelennek meg. Nincs totális, átfogó narratíva, sokkal inkább a történelem látszik alulnézetből, úgy, ahogy az átlagember életében megjelenik, ahogy az ő mindennapjaiba leszivárog. Bár nem titok, hogy a szerző hatalmas előmunkálatokat végzett a megidézett történelmi korszakkal kapcsolatban, a történelem mégsem válik főszereplővé, sokkal inkább háttér, mely előtt ismét a meséké, a legendáké a főszerep, és sokszor határok nélkül olvad egymásba a realitás és a fikció. Nem csak a történelem fontos háttér azonban, hanem Szeged is, a dél-alföldi város kitüntetett szerepet kap, az események nagy része itt játszódik, csak ritkán tekintünk a városon kívülre. Szeged a multikulturalizmus metaforájává válik, olyan város, melyben a sokféleség, a különbözőség uralkodik. Magyarok, zsidók, cigányok, németek, szerbek élnek itt szoros összefonódásban, színes összevisszaságban: „Az ott egy zsidó polgár kislányom. Látod, milyen fürgén szaporázza? Őkegyelme nem tud sétálni, lófrálni! Miért?! Mert annyira bizonytalan az istenadta! Szombaton ritkán látod őket, olyankor a lábukat lógatják, némelyik még a mécsest se gyújtja meg. [...] Azok ott szerbek, bundásak, erősek és szépek, némelyik kétszer beretválkozik napjában. [...] Nem tudnak leejtett karral táncolni, nem tudnak halkan énekelni! [...] Az akácfa árnyékában örmények pipáznak, ők egyre kevesebben vannak. [...] A német szereti a cilindert és a kopogós bőrcipőt, azzal kérkednek, hogy nekik van a legnagyobb zeneszerzőjük, írójuk és filozófusuk. [...] A németek erős testűek, de a szerbek még nagyobbak, és úgy mulatnak, mint senki más, összerágják és lenyelik a pálinkáspoharat is!” Nem csak a különböző népcsoportok, etnikumok férnek meg egymás mellett ebben az univerzumban, de a csodás lények (például az embrióból felnevelt Kócmadonna) is egyenrangúak a valós emberekkel, világaik átjárhatók, nem választhatók el élesen. A sokféleség közös nevezőre hozásának nem csak a már említett város, de a városon keresztülfolyó Tisza is fontos tényezője. Ahogy Ivo Andrić (a regény egyik mottója is épp tőle származik) világhírű regényének folyója, a Drina (Híd a Drinán), úgy a Tisza is összekötő szerepű: népcsoportokat, korokat köt össze, és ebben az esetben a realitás és a fikció között is közvetítő szerepe lehet.

A történelmi események közepette és a lenyűgöző képzeletről árulkodó társadalmi háttér előtt egy nő életének története elevenedik meg. Az öntörvényű Pelsőczy Klárának és szerelmeinek kalandjai adják a fejezetek nagy részét. Férjével, Szép Imrével, annak öccsével, Péterrel és a két férfi féltestvérével, Pallagi Ádámmal való romantikus kapcsolatai állnak a középpontban, de négyükön kívül fontos szereplő még a rezonőrként jelen lévő, a titkokat ismerő, a szálakat a kezében tartó orvosdoktor, Schütz Gusztáv is. Rajtuk kívül még rengeteg szereplő keveredik furcsábbnál furcsább kalandokba, a sok történetszál gyakran úgy összebogozódik, hogy lehetetlen átlátni, és sorrendbe, egyértelmű összefüggésrendszerbe állítani az összes eseménydarabkát. A logikai és időrendi kapcsolódásokat itt a motívumok összekapcsolása helyettesíti, hatalmas motivikus háló fogja át a szöveget, és a motívumok felbukkanásai sokszor több támpontot adnak a megértéshez, mint az időbeli vagy az oksági viszonyok. Már maga a cím is olyan motívum, mely át- meg átszövi a regényt, a kert és a virágok ráadásul szimbólumként is fontos szerephez jutnak. Az ellentmondást hordozó cím (a virág szépségének és a zabálás durvaságának egymás mellé helyezése) a szereplők furcsa szokására utal, arra, hogy mindannyian a virágevés szenvedélyének hódolnak; a virágok pedig elsősorban az önmagáért való szépség és a szépség iránti elementáris vágy metaforája itt.

A majdnem hétszáz oldalnyi regényt történelemfelfogása, az elbeszélhetőséggel kapcsolatos hangsúlyozott szkepticizmusa, mesei valóságteremtése és asszociatív történetvezetési technikája mind az előző nagyregényhez kapcsolja. Ugyanígy a prózanyelvben megvalósuló erős líraiság és szentenciózusság, melyek „poétikus mézbe áztatott szövegtextíliát” (Bazsányi Sándor) hoznak létre:  „Édes, fekete földből volt a hátuk és a hasuk, olyanok lettek, mint a város alatt alvó, időtlen kövek, ki tudja, miféle hegyekből odasodródott sziklák, olyanok lettek, mint a folyóvíz partja, olyanok lettek, mint a határban nyújtózó fák kérge, olyan lett az asszony arca a sok szerelmeskedéstől, mint az ég, melynek vizében egykor tán sebesen úsztak, de már csak álltak a felhők. Olyanok lettek, mint a téli fagy, az üvegszerű végtelenség a város határában, olyanok lettek, mint az élet.” Az életművön belül egyértelmű a textuális kapcsolódás, de más szerzők írásaival is rokonítható a szöveg: Krúdy, Mészöly Miklós, Gion Nándor, a mágikus realizmus mesterei, Ivo Andrić vagy akár Dosztojevszkij neve is előkerült már a különböző értelmezésekben.