Aczél Géza: (vissza)galopp

Aczél Géza első önálló kötete huszonnyolc éves korában, 1975-ben jelent meg, de azután is csak évente egy-két verssel, évtizedenként egy-egy kötettel jelentkezett. 2003-ban azonban meglepő fordulatot vett az életmű: megjelent az (ablak)(szakács) című kötet, melyet 2005-ben a (szakma)alkony, 2007-ben pedig a (vissza)galopp követett, sőt közben, 2006-ban a rendhagyóan alakuló életmű egységét demonstrálandó, (fél)édes hendikep címen az összegyűjtött versek reprezentatív kötete is napvilágot látott. Azaz nagyjából három évtizednyi, ha nem is terméketlen, de átütő erejűnek nem mondható útkeresés után Aczél rátalált költői megszólalásának szilárd alapjaira, saját versvilágának valódi keretére, témájára és releváns beszédmódjára.

Ami a témát illeti, afféle „öregkori” költészetbe kezdett, mely az elodázhatatlanul közeledő halálnak, a test egyre gyorsuló kopásának és az élet egyre fogyó örömeinek a kérdései körül forog. Van, hogy a beszélő a kis panellakás konyhájában, a főzésben leli meg a talán utolsó örömforrását, miközben a hivatás, az írás mint örömforrás elvesztésének történeteit gyűjti össze. Az önéletrajzi elemek reflektált megjelenése, illetve a vers prózába hajlása, történetszerűsége már a korszak első szövegeiben is meghatározó volt, ám igazán csak az itt tárgyalt kötetben vált megkerülhetetlenné. A (vissza)galopp ugyanis az életút feltérképezését, voltaképp egy élet elbeszélhetőségét kísérli meg, de a visszapillantás gesztusai ezzel együtt is érzelmes, szomorú mozzanatok, melyekben az öregedés keserű élménye és a számvetés igénye találkozik. A fő motivációja mégis alighanem az, hogy az emlékezés intenzitása ellensúlyozza a jelen statikusságát, az időskori hétköznapok kiszámíthatóságát, egyhangúságát, unalmát. Az életút sorsszerűségének, illetve a sorsformáló döntések titokzatos mozgatórugóinak keresése, azon belül is a gyerekkor félelmeinek, apró tragédiáinak és örömeinek, illetve beváltatlan ígéreteinek felidézése új perspektívákat nyit az önértelmezés előtt, melynek kimondatlanul is felismerhető célja az élet egységes történetté formálása, azaz a meghatározó narratíva megtalálása. Olyan narratíváé, mely visszafelé is mindent megmagyaráz.

A kötet vállalkozásának érdekessége épp abból ered, hogy itt egy önkritikus és önironikus beszélő igyekszik saját életrajzát megírni. Nem csoda, hogy egy önmagát folytonosan nehéz döntések elé állító figurát látunk, aki ráadásul a két rossz közül gyakran a rosszabbat választja. Szokványos életút: vidéki kisiskola, majd középiskola, katonaság, egyetem, házasság, három gyerek, válás, új szerelem és egy újabb gyerek. Eleinte szakmai sikerek, nagy álmok, majd itt is a csalódások és elkedvetlenedés. Ez a történet a nevek és a helyszínek felcserélésével még nagyon sok Aczél-korú magyar értelmiségi élete lehetne. Különösebb ambíciók nélküli, boldogtalan élet ez, meghatározója „az áporodott kispolgárság fölvállalt reménye” (40.), mely könnyen, szinte mentegetőzve mondatja a történet hősével: „én nem vágyom történelmi érdemekre” (14.). Az igencsak negatív, pesszimista figura már a kötet első felében kijelenti: „mi addig volt kezdett mind vészesen nem érdekelni” (27.), sőt „az embert lassacskán bekerítő enyészetről” (22.), „szürkén pergő életről” (50.), „lelki vákuumról” (56.), a „hétköznapok sivatagáról” (56.), „szűkülő környezetről” (66.) vagy épp a szemekből „enerváltan lógó kínról” (54.) beszél. De még a jelentős szakmai sikerekeit is önironikusan vezeti elő: a költői eredményeket „tétova lírai szárnyalásnak” nevezi (62.), miközben ugyanott a „saját hang vékonyka dallamát”, máshol a „vitatható rímeket” emlegeti (40.). Korai kritikusi munkáit „kritikai böffenetekként” idézi föl (40.), a valaha a felfedezés örömével kecsegtető szerkesztői munka örömtelenségét pedig így érzékelteti: „egy jó vakarózás kedvesebb mint holmi gyanútlan indult titán” (65.). Igaz, a megállíthatatlannak tűnő zuhanás közben vannak apró örömök, meleg pillanatok, reményt keltő események is. Ilyen például a gyerekek születése, az első rácsodálkozás az újszülött „angyalarcára”, a gyönyörködés, melyhez a két puha kéz érintésének élménye és a tej illata társul. Csakhogy mi sem jellemzőbb, mint hogy a szöveg ezeket a felszabadultabb pillanatokat azonnal ellenpontozza, lehúzza: az újszülött mellett láttatja a gyerekkel otthoni magányra kárhoztatott anyát is, az első babamosolyok mellett a „fölstilizált esteket” (38.), a „kisszerű eufóriát” (62.), a család növekedésével járó elszegényedést, illetve az életmód hirtelen, a szülők kapcsolatát ugyancsak megterhelő változását is.

A (vissza)galopp tehát egy elégiára és iróniára hajlamos költő egészen új megszólalása, mely minőségi és mennyiségi változást is hozott költészetében. Az új pályaszakasz legérettebb, összegzésnek is tekinthető kötete, amely megalkuvások nélkül mutatja fel azt az eredeti és könnyen azonosítható költői nyelvet, mely egészen messzire kalandozik a hetvenes-nyolcvanas évek Aczél-költészetének neoavantgárd gesztusaitól. Az illúziók nélküli számvetés gesztusa, az életrajziságról és az emlékezetről való gondolkodás, a líra és a próza határának ismételt kikezdése, a létfilozófiai dimenziók kidolgozottsága, a szenvtelen önvizsgálat, a személyesség végletes vállalása, illetve a hosszúvers mint forma otthonossá tétele mind-mind alapeleme Aczél újításának. Mindezekből hiánytalanul összeáll a bús férfi portréja, „kiben a kelleténél több a szomorúság” (52.).