Takács Zsuzsa: Viszonyok könnye

Kétféleképpen lehet álmodni egy szerelemről: lehet képzelődni, vágyakozni, és lehet alvás közben, a szó hétköznapi értelmében álmodni róla. A költészet nagyon sokszor kalandozik mindkét irányba, de ritka, hogy egy egész kötetet ez a jelenség foglaljon keretbe. Még ritkább, hogy a versek hangsúlyozottan csak az álmok leírására szorítkozzanak, azok értelmezését, kibontását, az úgynevezett álomfejtést teljes egészében az olvasóra bízzák. A Viszonyok könnye ilyen kötet: következetesen, sok-sok új poétikai ötlettel, meglepő újításokkal viszi végig ezt a koncepciót; ennek sikere alapozza meg azt a világlátást, melyben az álom a lélek feltárulkozásának, a fájdalmak színrelépésének helye, és épp ezért a valóság része. Az álomleírások később is visszatérnek az életműben, mindig hasonló keretekben. A címben szereplő „viszonyok” szó elsősorban, de nem kizárólagosan, a szerelmi viszonyokra vonatkozik, a „könny” pedig azt teszi egyértelművé, hogy a kapcsolatok árnyékos oldalát, a szakításokkal járó összetörtséget – vagy egy korábbi Takács-kötet címét idézve: a búcsúzás részleteit – igyekszik megírni. A hatvanhat versből összeáll egy történet azokról a hónapokról, amikor egy régi kapcsolat véget ért, és egy új szerelem kezdődött – hogy aztán az is gyorsan lezáruljon. A könyv így két szerelmet gyászol egyszerre: a második az első vigasza lenne, de végül az is teherré válik. És közben végig a József Attila-i „Kettős teher, / és kettős kincs, hogy szeretni kell” sorokat hallani ki a versekből: szeretni kell, kötődni kell (párhoz, családhoz, hazához), de ezek a kötődések szükségszerűen áldozatokkal, csalódásokkal, néha megaláztatásokkal járnak.

Mind a két férfi ballonkabátos, voltaképp allegorikus alakként jelenik meg – legtöbbször a lódenek suhanását látjuk, a pillanatot, amikor a férfi épp kilép egy ajtón: egy kávézó, egy lakás, egy szoba ajtaján. Megy, távolodik, elvész. Vagy pontosabb úgy fogalmazni: a szorongásokkal teli álmokban a távozás mozzanata ismétlődik, az ébrenlét álmodozásaiban pedig a véletlen találkozások és persze az újrakezdés vágya az erősebb. De rögtön a nyitóversben keveredik ez a két nézőpont: „Egy ismeretlen, ballonkabátos férfi jön / velem szemben a kihalt, éjszakai utcán / és mosolyog. Ő az tehát, akit szeretek”. Az ismeretlenné vált ismerős, gyász és a reménykedés oszcillál – és ezzel máris a Takács-életmű másik alapszavánál vagyunk. A 2018-ban megjelent gyűjteményes kötet címe nem véletlenül A Vak Remény ugyanis, hiszen a versek sora épp arról ad bizonyságot, hogy a reménykedésnek is van története. Az idő előrehaladtával egyre tapasztaltabbá és bölcsebbé váló beszélő előbb dühös az álmokat tápláló reményre, majd inkább ironikusan kineveti, elutasítja minden ígéretét. Az a költő, az a beszélő, aki huszonévesen még mert hinni a csodában, a nagy találkozásokban, a boldogság érkezésében, pár évtizeddel később már csak keserűen legyint, ha szóba kerülnek.

De az 1992-es kötet másféle álmokat és reményeket is érint: a szerelmes versek mögött fel-feltűnik a rendszerváltás időszaka, a szerelem eufóriája mellett az elnyert személyes szabadság élménye és a függetlenné vált ország lelkesedése is. A változás párhuzamos, hasonló erejű, de ellentétes irányú: a magánélet kudarcát a civil élet új lehetőségei ellenpontozzák, de az ország további sorsával kapcsolatos reményeket is átszövi a természetes aggodalom: „szemrehányásokkal illetem magam / hogy miért is gyötör az országom sorsa, / és miért akarlak szeretni” (Csak verejtékben, fuldokolva). A jellemzően tragikus hangoltságú kötetbe mégis a rendszerváltás személyesen átélt öröme hoz némi oldást. Korábban sokszor visszatért az gondolat, hogy lehetne másként is élni, ha a külső körülmények ezt engednék, ha a politika nem hatna a személyes kapcsolatokra is, ezekben a versekben azonban érződik az a felszabadulás is, hogy talán onnantól tényleg csak két ember felelőssége lesz a köztük kialakuló viszony minősége. Végre mindenki úgy élhet majd, ahogy szeretne. Ehhez képest nevezhetjük felriadásnak azokat a pillanatokat, amikor a versek szereplői utólag ráismernek egy-egy sorsfordító pillanatra, amikortól az életük nem lehetett olyan, amilyennek álmodták.

Fontos még kiemelni, hogy ebben a kötetben jelent meg a kritika által később csak „pszeudó tercinának” hívott háromsoros, rímtelen versszak, mely azóta is kíséri a szerzőt. Jellemzője, hogy a sorok egy-egy versen belül nagyjából ugyanolyan hosszúak, de nincs kötött ritmusuk, nem szigorúan adott a szótagszámuk. Az irodalmi hagyományban leginkább Dantéhoz kötődő forma elég nagy játékteret enged a költőnek, lehetőséget kínál a hosszú mondatok tagolására és összefűzésére, de elég laza ahhoz is, hogy a szövegek lírai és epikus ambíciói egyszerre és szabadon jelenhessenek meg benne.