Cseres Tibor: Vízaknai csaták

A terjedelmében is monumentális, több mint nyolcszázötven oldalas regényt az életmű csúcsaként, az író legnagyobb vállalkozásaként, egyszersmind az élő irodalom egyik legfontosabb műveként méltatta a kritika. A megelőző negyedszázad (azaz a hatvanas évek eleje óta eltelt idő) magyar prózájának nagyszabású, kivételes koncepciójú művei közé sorolta. A sikert, hogy csaknem negyvenezer példány kelt el belőle, a háromkötetes Erdély történetéhez (1986) hasonlította, s az Erdély utolsó száz esztendeje iránt ez idő tájt fölerősödött érdeklődés tanúsítójaként, a nemzeti önismeret meghatározó jeleként értékelte.

A koncepció kivételes volta mindenekelőtt a hősválasztásból adódik. Abból, hogy a neves román etnográfus és politikus Grigore Moldovan (Moldován Gergely) alakját mintázva az 1849-ben született és 1940-ben elhunyt Moldován György személyében a szerző olyan főhőst választott, aki pár esztendő híján végigélt egy századot, származásánál és neveltetésénél fogva pedig „kétlelkű hős” (Vasy). Vér szerinti apja, Hozsvárt Károly huszár a vízaknai csatában esett el. Anyja, a „leányanyára menendő” Szaplonczay Ágota, hogy – erdélyi szóval – bitang gyermeke fogantatását leplezze, házasságra lép az idős román főbíróval, Ion Moldovánnal. György lelke nyugalmát származása titkának kiderülése sem háborítja meg; annyira szereti nevelőapját, hogy végig részt vállal vele a „románság sorsának istápolásából”, a Román Nemzeti Párt tagja lesz. A szebeni ortodox érsek-metropoliták jogtanácsosaként és tanácsadójaként pedig élete végéig figyelemmel kíséri az Erdély ügyében történteket. Megfordul a bécsi udvarban, tárgyal Ferenc Ferdinánddal, nyomon követi a pesti törvényhozás munkáját, a konföderáció ügyében felkeresi Tisza Istvánt, fogadja Bethlen István. A bukaresti parlament dolgait pedig képviselőségén túl is jól ismeri, hiszen féltestvére, a nevelőapja első házasságából született Aszpázia a királyok közelében él, udvarhölgy. A dualizmus korától kezdve szinte nincs olyan, a nemzetiségek (előbb a román, majd Trianon után a magyar) dolgaival kapcsolatos esemény, amellyel kapcsolatban Moldován ne foglalna állást – a maga módján. Hogy miképpen, ezt szemlélteti, hogy a metropolita megbízásából az 1879-es Trefort-féle törvénytervezet előnyeit és hátrányait számba véve maga mondja az anyjának, úgy hiszi, nem értett egyet sem a román, sem a magyar lelkével.

Ez a különös „kétlelkűség” abból eredhet, amit a „kettős identitással” kapcsolatban Láng Gusztáv emel ki: Moldován György nem a kompromisszumos hősök közül való, „vélt és valódi származásának ellentéte feloldódik a kettő különös minőségű ötvözetében, erdélyiségében”. Hogy kié (legyen) Erdély? – kérdésre az irodalomtörténész szerint a főhősön keresztül az író is azt feleli, hogy „az erdélyieké elsősorban”. Eszerint ítéli meg az első világháborús román területszerző törekvéseket, köztük az antanthatalmaknak Romániával kötött 1916-os titkos szerződését, amely ugyanebben az évben az Erdélybe való (a Szabó Dezső-regény, Az elsodort falu megörökítette) betörésüket is ösztönözte. A gyulafehérvári határozatban, illetve a trianoni békeszerződésben foglaltak nem teljesítéséről, a „más vallásúakat és a magyarokat megsemmisíteni szándékozó intézkedésekről” György ügyvédi jegyzetei tájékoztatnak, a román politikai elit (Ion I. C. Brătianu, Octavian Goga, Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod) cinikus magatartása, hitszegése ugyancsak az ő és Aszpázia feljegyzései, levélközlései alapján tárgyaltatik. A „magyar érzelmei miatt” vele szembeszegülő főorvos féltestvére, Károly szemszögéből mutatkoznak meg a balkáni, az orosz–török háború, majd a világháború céljai és szörnyűségei – katonatiszt fia, Csongor a székely hadosztály küzdelmeiről, sorsáról számol be, a másik fiú, az újságíró Mikes a trianoni tárgyalások menetét rögzíti leveleiben.

A család története így, a különböző dokumentumok, jegyzőkönyvek, riportok, törvénycikkelyek, naplók révén foglalja magába a történelmi események krónikáját. Szinte ahány rokon, annyi nézőpont; az elbeszélésmód annak megfelelően alakul, hogy az előre haladó időben egy-egy évhez vissza-visszatérnek a szereplők, a narráció „iteratív, ciklikusan bővülő” (Rózsafalvi). A dokumentumok változatos volta a nyelvet is változatossá teszi, a hivatalos diplomáciai „bikkfanyelv” szürkíti, az archaikus, bibliás formák vagy a román-magyar keverékszavak, kifejezések pedig színesítik a stílust. Gyűjtőmedencéjük a családi fészek, Vízakna, amely olyan heterotópiaként szerepel, ahol a cselekményszálak is összefutnak, s ahol a vénségére magára maradt György mindennapjait az innen-onnan kapott hírek olvasása tölti ki. A kritikusi kifogás, hogy a szereplők szövege mind inkább a történelmi ismeretek „párbeszédesítése”, a magány oldásának szándékával hárítható el, hiszen maga az öreg mondja, hogy némely dologban többet is tud, mint amiről beszámolnak neki. A családregény vagy „történelmi dokumentumregény” (Láng) utolsó alfejezete „az élet csődje” címet viseli. A sokágú család története 1940 augusztusának legvégén zárul: a második bécsi döntés hírét hallva az agg Moldován kiáltvány fogalmazásába kezd: „Míg élek, tiltakozni fogok minden olyan megoldás ellen...” – reggel a fogalmazványára borulva holtan találják. A félbe maradt mondat az erdélyiség eszméje, Erdélynek magyarok és románok összefogásával megvalósítható autonómiája mellett tartott volna ki. A töredéket a megosztottság, a szembenállás bizonyossága a transzilvanizmus gyászbeszédévé avatta. Alexa Károly szavaival: sírirattá, epitáfiummá.