súgó szűrés
keresés

A mi gólyánk

Rendező
Gyarmathy Lívia
Bemutató
2000.03.25.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
29 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Aligha akad madár, amelyikhez annyi szimpátia, szeretet társulna a magyar közgondolkodásban, mint a gólya. Részben nyilván azért, mert sok van belőle, számos helyen megtalálható, régi időkben az ország minden szegletében felbukkant: örök társ. Részben pedig azért szeretjük a gólyát, mert egy sor megkapó vonás hordozója. Nagyon erős szimbólum: a hűségé (hiszen ha elmegy is, vissza-visszatér), a szereteté (fiókái iránti odaadása miatt), a születésé (a gyereket – mint tudjuk – a gólya hozza: hosszú, vékony csőrével ejti be a kéménylyukba) és az újjászületésé (hiszen a tavaszt is a gólya hozza, vagy fordítva, de mindegy is). A gólya az itt élő emberek szent madara. Ez az állat a miénk. A mi gólyánk.

Annak, hogy a miénk, van egy további oka. Vonzereje abból is fakad, hogy egyfelől elérhetetlen, hiszen madár, az egek ura, másfelől viszont a rátartisága vagy félelme nem szeparálja az embertől, aki mellé akár érintésközelbe is merészkedik. Joviális és társasági lény, közvetlenségével lehoz egy darabot az égből a földre. Gyarmathy Lívia filmje rendkívül egyszerű, minimalista eszközkészlettel képes a gólyához kapcsolódó legelemibb képzeteket, szimbolikus jelentéseket, tartalmakat láttatni, és a madár mellett – mint a címben megjelenő személyes névmás és birtokos személyjel utal rá – az emberről is szól. A filmet nagy elszánással és kicsi pénzzel két nyáron és egy télen át a Somogy megyei Mesztegnyőn, ezen a gólyák által kiváltképp kedvelt zsombékos vidéken forgatták. Szereplői valamennyien amatőrök, a falu lakói. Első számú hőse azonban nem ember, hanem egy télire náluk ragadt madár. Hogy miért maradt, nem tudni. Talán őrszemnek hagyták a társai, hogy utat mutasson a jövőre visszatérőknek, esetleg olyan impulzusok érték – sokkhatás, egészségkárosodás –, amelyek nem engedték meg neki a több ezer kilométeres utat. Mindenesetre a lakók segítségével kényelmesen berendezkedik, a hideg hónapokra bevackol a pajtába, és várja, hogy kivételesen a tavasz jöjjön el érte, s ne ő a tavaszért.

A mi gólyánkban az egyszerűségében is ragyogó alapötlet imponáló formamegoldásokkal párosul. A rendezőnő nem szimpla riportot készít a gólya nagyszerűségéről, hanem speciális formát teremt az alig félórás, különböző tempójú epizódok fűzéréből álló filmhez: narrátorszöveg és dialógusok nélkül mesél – néhány inzertet használ mindössze –, kizárólag a képekre és a montázsra, továbbá zajra, zörejre, zenére alapoz. Akár a húszas évek avantgárdjában, amelyhez a szövegnélküliség is hozzákapcsolja a filmet, a montázs a fő jelentésközvetítő formaelem. Gyarmathy Lívia végig emberalakok rövid snittjeivel, a falu lakóiról készült képekkel központozza munkáját, mely képek kommunikációba lépnek a gólyá(k)ról készültekkel. A fészküket csinosítgató madarak snittjére boglyát rendező férfi kistotálját vágja, a fiókák legelső megjelenésekor embercsaládot mutat, a növekedésnek indult gólyacsemeték első, tétova lépéseinek a bemutatásánál tipegő bölcsist és totyogó bácsikát.

A rendező a legkülönbözőbb filmnyelvi ötleteket veti be a gólya jellemzéséhez, valamint ember és madár közötti kapcsolat megmutatására, érzékeltetésére. Használ grafikai-ritmikai montázst (a kapatosnak tűnő biciklis nem találja a pedált a bringáján, mire a gólya a lábával hasonló mozdulatokat tesz: a levegőben kaszál), asszociatív montázst (a fa tövében alvó férfit mutató ­snitt előtt és után a madár tágra nyitja a csőrét, mintha ásítana). Ezek a megoldások egyúttal a gólya antropomorfizálását célozzák, csakúgy, mint néhány más ötlet, például a képépítkezés sajátosságai: Gyarmathy Lívia olyan plánokkal és olyasféle snittekkel mutatja a gólyát, amilyenekkel vadállatokat nem, inkább az embert szokás. Sok közelit ad a madárról, továbbá követőfelvételeket használ, közvetlenül a gólya nyomában haladva. Vadon élő állatokról ilyesféle felvételeket – hiszen nehezen elkészíthetők – valóban nagyon ritkán látni.

A mi gólyánk nem társtalan a magyar filmtörténetben, bár kevés hasonló mű akad. Talán Homoki Nagy István munkái – részben az egész estés természetfilmek (Vadvízország [1952]), de még inkább a játékfilmes elemeket adaptáló CimborákNádi szélben (1958) és Cimborák Hegyen-völgyön (1960), továbbá egyes kisebb remekek (Pletyka délutánja [1964]) – tekinthetők előzményeinek: líraiságuk, derűjük, életigenlésük és humoruk miatt. Ugyanakkor finom iró­niája, illetve a csetlő-botló emberekről készített miniportréi arra utalnak, hogy mintha a rendező számára már az 1960-as évek végi indulása (Ismeri a szandi mandit? [1969]) óta fontos stílusmozgalom, a cseh és szlovák újhullám ihlető ereje is formálta volna a jeleneteket.

A film sok elismerést és díjat kapott, köztük igen rangosakat – például az „európai Oscart”, a Félix-díjat és a San Franciscó-i Fesztivál Arany Spirálját (Golden Spire) –, jelentőségét mutatja továbbá, hogy az ezredfordulón fellépő ifjú játékfilmrendezőket is megérintette. Pálfi György Hukkléje (2002) valószínűleg nem készült volna el nélküle: az is némafilm, pontosabban kizárólag zajjal, zörejjel dolgozó, a dialógusokat kerülő, a falusi ember és az állatok között meghökkentő képzettársításokat építő, kedvesen ironikus mozi.

Irodalom

Bori Erzsébet: A gólya hozta. Beszélgetés Gyarmathy Líviával. Filmvilág, 2001. 2. sz.