Angst

A kilencvenes években a nemzedéki váltás néhány évre elakad a magyar filmben, az új generáció nehezebben jut szóhoz. A Színház- és Filmművészeti Főiskola jobbára hatvanas években született rendezőszakosaira, mások mellett az 1989-ben diplomázó Szederkényi Júliára, az 1989–1993 között tanuló Röhrig Gézára, Bollók Csabára, Rohonyi Gáborra, vagy az 1992–1996 között végzett Fésős Andrásra, Iványi Marcellre, Mispál Attilára mostoha sors vár, nem kapják meg a nekik kijáró szakmai figyelmet. Talán azt sínylik meg, hogy a kilencvenes évtized a nagy átalakulások időszaka, vagy talán azért kevésbé szerencsések, mert a tanáraik – többek között a külföldről hazatérő Gazdag Gyula, Herskó János – érdekérvényesítő technikái gyengébbek, lobbipotenciáljuk csekélyebb az itthon huzamosabb ideje oktató kollé­gáiknál, mindenesetre az ifjú direktorjelöltek lehetőségei lényegesen korlátozottabbak, mint az utánuk következő, az ezredforduló táján végző rendezőgenerációé, az úgynevezett Simó-osztályé. Pedig az „elveszett nemzedék” is nagy érzékenységű és talentumú alkotókat tömörít. Röhrig a Saul fiában (Nemes Jeles László, 2015) nyújtott alakításával világhírű lesz; Szederkényi pazar filmmel indul (Paramicha, avagy Glonci, az emlékező, 1993), de az ígéretes kezdet folytatás nélkül marad; Bollók hihetetlen erőfeszítésekkel jut el a nagyfilmig (Észak, észak, 1999) és az Iszka utazásával (2007) szép sikereket is arat, de utána néma csönd következik a pályáján. Iványi 1996-ban Cannes-ban Arany Pálmát nyer a hatperces Szélért, ám egész estés művet azóta sem készített, Fésős kiváló mozifilmmel debütál (Balra a nap nyugszik, 2000), aztán viszont eltűnik. Rögös az útja az ELTE-n folytatott irodalmi és nyelvi stúdiumok (latin, orosz) után a főiskolára került, 1992 és 1997 között a Balázs Béla Stúdióban aktív Mispál Attilának is. Nemzedéke legtöbbre hivatott tagjai közé tartozik, főiskolai vizsgamunkái, kivált az Angst és diplomafilmje, a negyvenperces Altamira (1997) fényes jövőt ígérnek számára, nagyjátékfilmig azonban nehezen jut el. Csak 2005-ben lesz alkalma leforgatni A fény ösvényeit, melyet újabb egész estés munka már nem követ; Mispál a televízió világában helyezkedik el, továbbá színidirektorként működik.

Az Angst a kilencvenes években induló író, Pacskovszky Zsolt novellája alapján készült, amelyet Mispál és alkotó-, forgatókönyvíró társa, Nagy András operatőr több ponton átdolgozott, stilizált, a reálison túl emelt. A történet hőse az ifjú, látomások gyötörte Engel (Kozma Károly) forgalmista a metróban. Egy nap megállítja az emberekkel zsúfolt mozgólépcsőt, és kiönti nekik a szívét: Le Clézio mesterművéből, korszakos regényéből, a Terra Amatából (1967) olvassa be a hangosbemondón azt a részt, amelyben a kisfiú kolorádóbogarakkal játszik, és ráébred, hogy számukra ő az isten, „teljhatalma van az életük és haláluk felett”. Az Angst ereje abban áll, hogy végtelenül egyszerű történetével a 20. század emberének létélményét fogalmazza meg, az egyén világba vetettségéről beszél, továbbá a magány és elszigeteltség kitörési pontjait kutatja. Komoly szellemtörténeti bázison épül fel a film, miliőrajza a kafkai világépítésre rímel, főhőse Albert Camus abszurd emberének rokona. A cím kiváltképpen beszédes, a német szó jelentése: rettegés, félelem, szorongás, aggály. Az Angst a lét riadóállapotát érzékelő és a világot megmagyarázni kívánó egyén, illetve az értelemadó kísérletekkel szemben indifferens világ viszonyát mutatja be.

Engel mindent látó szemű kedves óriás­­ként uralkodik az emberi hangyavilágon, tapasztja rá a tekintetét, akasztja meg a mozgását vagy engedi őket újra útra. Ugyan­akkor olyan titán ő, aki a kicsinység foglya: nemcsak azért, mert – sejthetően – megfigyelőként egyúttal megfigyelt (legalábbis a rendre bevágott szubjektív képein, vízióiban bogárembereket tanulmányozó tudósok szerepelnek), hanem mert cellamagányából uralkodik. Egzisztenciamódja alig különbözik hát az embermasszáétól: nem kisebb vesztes, mint a mozgólépcsőn mozdulatlan mozgásra – illetve itt-ott meg-megállásra – késztetett-kényszerített tömeg. Talán csak reflektáltságának fokában tér el tőlük: kielégületlensége mozgósító erejű és törekvő. A pépember – akárcsak a zombi – törekvés nélküli örök kielégítetlenségben él. Engel ebből a pép­emberlétből próbál kitörni, amikor megosztja magányát az utasokkal.

Mispál Attila a fajsúlyos témához taglózó erejű audiovizuális formát talált. A hangsávon az elektronikus zene hazai nagyágyúja, Palotai Zsolt szerzeményei, impulzív taktusai szólnak, miközben parttalanul áradnak Nagy András képi ötletei; nem véletlenül nőtte ki magát az ezredforduló utáni időszak egyik legjelentősebb és legkreatívabb operatőrévé. A feldolgozás mikéntje teszi ízig-vérig kísérletivé a művet, amely egyfelől a kézből vett és statikus snittek fluktuációjára épül, és ez sajátos ritmikát eredményez, másfelől Nagy András végig a lágy vonalak és a részletgazdag ábrázolás iránt érzéketlen ipari kamerát használ, így speciális, az egzisztencialista létélményt ihletetten bemutató világot teremt. Az arányok torzak, a figurák animációs művekbe illőn elasztikusak, modelljük mintha Edvard Munch nevezetes festménye, A sikoly főalakja lett volna. Nagy András elnyújtott árnyakat, érdes kontúrokat vés a nyersanyagra, durva fény–árnyék-kontrasztokkal gyalulja meg a képet. Mintha nagykalapáccsal munkálná meg a finom aranyékszert, a végeredmény mégis fenomenális.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala