Iszka utazása

A 2000-es évek filmjeinek egyik izgalmas kérdése volt, hogy milyen történetekben mesélhető el a rendszerváltások nyomán Kelet-Európában lezajló fizikai és szellemi átalakulás. A témát érintő alkotásokban gyakran szerepelnek a politikai váltást nagyon fiatalon megélő, tehát azt aktívan még nem befolyásoló karakterek (Török Ferenc: Moszkva tér, 2001; Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér, 2006), generációs konfliktusok (Kocsis Ágnes: Friss levegő, 2006), vagy éppen marginalizálódott, nehéz anyagi körülmények között élő csoportok (Groó Diana: Vespa, 2009). A problémát a rendezők rendkívül eltérő stílusban dolgozzák fel, Jancsó Miklós szatirikus Kapa–Pepe-sorozatától Pálfi György és a Taxidermia (2006) mágikus realista víziójáig. Bollók Csaba az Iszka utazásában a szociografikus megközelítést választja, és azzal a nemzedékkel foglalkozik, amely már a rendszerváltás után született, s egy másik, általa soha nem látott világ romjain kénytelen valahogy túlélni.

A rendező Balázs Béla Stúdióban készített rövidfilmjeit az Észak, észak (1999), a Miraq (2006), majd az Iszka utazása című nagyjátékfilm követte. Ez utóbbi a kelet-európai mélyszegénységet olyan állapotként ábrázolja, amelyet dickensi alakok népesítenek be, és amelynek legártatlanabb szereplői a saját áldozati helyzetükről mit sem tudó gyerekek. A film 2007-ben elnyerte a 38. Magyar Filmszemle szerzői filmes fődíját, világpremierjét a berlini filmfesztiválon tartották ugyanabban az évben, majd sikerrel vetítették a világ számos országában.

A történet főhőse Iszka, a Déli-Kárpátok lepusztult bányavidékén élő kiskamasz, akit az utcán csatangolva részvétlenség, otthon többnyire verés vár. A rövid hajú, androgün külsejű, törékeny lány az alkalmi vasgyűjtésből szerzett pár fillért hazaadja, de a kisebb lopásoktól sem riad vissza. Apját egy bányaszerencsétlenség következtében már régen elvesztette, helyzete éppen olyan kilátástalan, mint bárki másé a környéken. Eszébe sem jut, hogy lázadjon, amikor testvérével, Rózsikával együtt intézetbe viszik, és beletörődik abba is, hogy a nehezen megszerzett igaz barátoktól elsodorja az élet. Sok hasonló utat bejárt nővel együtt végül emberkereskedők hálójába kerül, és bár eljut a boldogságot jelképező tengerig, mindent másképp tapasztal meg, mint ahogy egy éppen felnőtté váló fiatal esetében ideális lenne.

A rendező 2002-ben a Zsil-völgyében találkozott az éppen vasat gyűjtő Varga Máriával, aki a főszerepet játssza. A lány filmbéli testvére, Rózsika, a valóságban is Mária húga. Bollók és producere, Csere Ágnes ezt követően négy éven keresztül követték a testvérek sorsát, és készülő forgatókönyvükbe sok elemet beemeltek az időközben történt eseményekből. A forgatás 2006-ban, ötvenkét napon keresztül, egyetlen kamerával, kronologikus rendben zajlott, amelynek során az egyik legnagyobb kihívást az amatőr és profi színészek játékának összehangolása jelentette. A jelenetek egy része improvizált, mert a figurák hitelességének megőrzése a drámaiság kulcsa. A kézikamerás, többnyire borongós időben készített felvételek végig a főhősre koncentrálnak. Nem véletlen, hogy a Kritika című folyóirat szerzője éppen az ő tekintetét emeli ki: „Egyáltalán: ahogy néz ez a gyerek. A meggyalázott, letagadott, eltiport embermivolt néz az ő ártatlan, egyszersmind bölcs tekintetében. Ez a gyerek van. És bennünket néz. Nincs ebben semmi hatásvadászat. Semmi külsődleges díszítmény. Nem politizál, nem esztétizál, nem vadássza a katarzist.” Iszka szinte sztoikus derűvel hagyja magán átfolyni élete eseményeit. Ha meglopják, ha megverik, ha megalázzák is, nem lázad. A konfliktushelyzetek így nem konfrontációkként bontakoznak ki, hanem mint egy romlatlan lélek passiójának újabb és újabb állomásai. Gózon Francisco operatőr letisztult, de súlyos tartalommal bíró képeit jól kiegészíti a hangkulissza. A bányából kiszűrődő zajok, a szerszámok, járművek zöreje, valamint a gyerekek különös, román-magyar keveréknyelve egy sajátos, de nagyon is valóságos univerzumot hoz létre.

Az Iszka utazása megoldásait gyakran a neorealizmussal, az iráni újhullámmal és a Budapesti Iskola dokumentarista hagyományával rokonítják, de a rendező elsősorban a Dogma-mozgalom aszkétikus szellemiségét tartja a sajátjához hasonló megközelítésnek. A sallangmentes igazságkeresés és a minimalista eszköztár valóban lehetőséget ad rá, hogy a történet szereplőit és lakóhelyüket a film a lehető legközvetlenebb módon mutassa be. Miközben a kislány útját követjük, feltárul egy jobb napokat megélt környezet képe, ahol az embereket visszavonhatatlanul partvonalra sodorta a körülöttük zajló szociális és gazdasági átalakulás. A természeti és ipari táj találkozásánál kialakuló helyszínek éppen olyan különösek, mint az itt élők azokon áthaladó, egymást véletlenszerűen keresztező útjai. Társadalmi mobilitás nem létezik, az egyéni túlélési stratégiák különbözhetnek ugyan, de egyformán reménytelenek, és a kis Iszka végül olyan észrevétlenül tűnik el a saját megoldhatatlan problémáinak fogságában őrlődő szűkebb és a tágabb közösségből, hogy emléke sem marad.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala