súgó szűrés
keresés

Apám néhány boldog éve

Rendező
Simó Sándor
Bemutató
1977.09.29.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 35 perc
A szócikk szerzője
Nagy V. Gergő

A hatvanas években a magyar rendezők gyakran a szerzői önvallomás igényével meséltek a múltról: az „Így jöttem”-filmek (Szabó István: Álmodozások kora, 1965; Sára Sándor: Feldobott kő, 1969) az alkotók személyes útját fürkészték a régebbi korszak díszletei között. De a rákövetkező évtizedben a történelem éncentrikus vizsgálatát nagyobbára az érzelmes emlékezés váltotta fel, s a múlthoz fűződő viszonyban markánssá vált a nosztalgia minősége. Rózsa János például az Álmodó ifjúságban (1974) a századforduló szecessziós hangulatát teremtette újra a visszavágyakozó tekintet opálos prizmáján keresztül, Simó Sándor pedig gyöngéd szeretettel idézte föl a világ­égés utáni korszak életvilágát harmadik nagyjátékfilmjében – méghozzá azzal az igénnyel, hogy egyfajta mozgóképes emlékképet készítsen saját apjáról.

Az Apám néhány boldog éve egy szomorú télen, a hóban kezdődik, és ott is ér véget: a cselekmény a háborúból kitámolygott emberek magukra találásától az internálótáborok katatón bánatáig ível (igaz, a zárlat narrációja már a szabadulásra és jobb időkre utal). Simó azt a korszakot mutatja be, amelyben az ország szusszanásnyi időt kap, és szabad lélegzetet vesz a nyilasterror és a Rákosi-éra rémálmai között – s ebben a szabad levegőben végre „érdemes lesz egy kicsit dolgozni”. A vegyészi álmokat dédelgető ex-orvos, Török János (Lohinszky Loránd) a háborús veszteségek felmérése után lényegében nincstelenként indul állást keresni: nincs más vagyona, mint tisztességes ábrázata, ez azonban elég ahhoz, hogy egy arisztokrata özvegyasszony az eltartásért cserébe neki ajándékozza a lerobbant cégét. És a sorstépte férfi megtört kutyaszeme fiatalos csillogásba kezd: János felolvasztja a családi ékszereket, felveszi munkásnak a régi barátait, majd lelkesen nekifog a parfümgyártásnak és a gyógyszer­kotyvasztásnak – s mit sem törődik azzal, hogy a háttérben a kommunisták már az államosítás szükségéről dalolnak.

Simó a polgári vállalkozókedv tragikus meséjét, az iniciatíva boldog kudarctörténetét vezeti elő: Török Jánost makulátlanul ártatlan kapitalista szelleme Don Quijote-i alakká avatja a magyar történelmi valóság hervasztó keretei között. „Marha” – vágja a jóhiszemű cégvezető fejéhez barátja, Zsiga (Bujtor István) többször is, de Simó épp ebben az abszurditásig naiv alkotókedvben, ebben a körülményekre fittyet hányó teremtőerőben mutatja föl a történelmet túlélhetővé alakító emberi hozzáállást. Török János cége egyfajta paleokapitalista ideált testesít meg: család és munkaközösség demokratikus szellemű szintézisét látjuk, ahol a főnök megilletődött munkásoknak magyaráz a sztrájkjogról, és kézfelnyújtásos szavazást vezényel a szakszervezeti megbízott ügyében az ebédlőasztal körül. Simó a romok között tiszta szívvel teremteni akarás dicsőségét zengi, és éppolyan átélhetően mutatja meg a semmiből valamit létrehozók örömeit, mint a béke első öleléseit, a pálinka illatát hosszú évek után megérzők boldogságát, vagy a lebombázott házakban felzendülő hangszerek katarzisát.

Az Apám néhány boldog éve több fronton demonstrálja Simó humanista érzékenységének művészi erejét. Az elbeszélés villanásnyi jelenetekben festi meg Török menazsériájának tagjait, és az elegánsan egybefűzött vignetták alig néhány gesztussal képesek penetránsan valóságszagú figurákat teremteni: a rendíthetetlenül lojális munkásasszony, Ilus (Meszléry Judit) éppolyan megejtően emberszerű alak, mint a régmúlt méltóságát büszkén hordozó özvegy Irma néni (Patkós Irma), vagy a címszereplő kalandorkodását belenyugvón tűrő, szép-szomorú feleség (Szakács Eszter). Simó rendre precízen kor- és karakterjellemző mondatokat ad a színészek szájába (pl. „Eszeden vagy?”; „Hülye vagy fiam, de egészen!”), s gyakran legyalult ábrázatú ama­tőrszereplők közé kormányozza őket a dokumentarista hitelesség okán: a karácsonyi éneklés jelenetének felemelő hatását nagyban a helyi kocsmaközönség fiziológiája alapozza meg. Az Apám néhány boldog éve a maga szívszorító lepusztultságában teremti újra a háború utáni időszakot, jóllehet a nosztalgia fénykörében ábrázolja: a romos szegénységet a tisztaság formájává lényegíti át.

Ez a nosztalgikus átlényegítés néhol kifejezetten markáns formaeszközökkel valósul meg. Simó olykor lelassítja vagy kimerevíti a képek folyását, máskor visszatekeri azt: a teáskannát hordozó feleség lomha látomásként lép elő a fehér ködből, az iskolai fotózás rákmenetben történik meg, a cég­épület előtt és a Vita Chémia felirat alatt boldogan álldogáló címszereplő „belefagy” a filmképbe. Simó ezekkel az öntudatos stilizáló stratégiákkal a múltképek törékeny időbeliségét mutatja meg, és ezzel is a vissza­emlékezés személyességét és melankóliáját hangsúlyozza. Az elbeszélő biztos távolból, a jövő fedezékéből figyeli az apa boldog igyekvését, így mind annak alkalmi eufó­riáját, mind szívszorító reménytelenségét át tudja éreztetni: a tavaszias képzeteket keltő fuvolazene a bizakodás örömeiről mesél, de a motorozás vagy a majális talmi boldogságát a messzire távolodó kamera apró és tünékeny eseménynek mutatja.

Ám Török János vállalkozása talán éppen ebben a törékenységében tűnik annyira megvesztegetően emberinek. Az Apám néhány boldog éve hőseinek nincs sok okuk reménykedni, mégis megpróbálják. Amikor Ilus betoppan a romos, szedett-vetett gyógyszergyár udvarán, és bejelenti, hogy „hát én itt vagyok, Török úr”, a címszereplő rezzenéstelen arccal annyit válaszol: „Tudtam, hogy eljön.” Simó filmje erről a bizonyosságról, a világba és a felebarátba vetett oktalan hitről beszél – megindító erővel.

Irodalom

Rényi Péter: Az önéletrajzról mint filmműfajról. Simó Sándor: Apám néhány boldog éve. Filmkultúra, 1977. 5. sz.