Az aranyember

A magyar némafilm legfontosabb szereplője – a kolozsvári Janovics Jenő mellett – Korda Sándor. Nem feltétlenül, illetve nem kizárólag rendezései színvonala miatt, hanem mert a filmkultúra valamennyi szegmensében kipróbálta magát, és maradandót alkotott. Pályája hajnalán oroszlánrészt vállalt a honi filmes szaksajtó megteremtésében (tizennyolc éves korától írt, és egészen 1918-ig szerkesztett lapokat), majd a magyar filmtörténetben főszerepet játszó – megváltozott névvel, de a budapesti Róna utcában a mai napig létező – Corvin Filmgyár tulajdonosaként már producerként működött, miközben rendezett is: vagy kéttucat filmet, főként irodalmi adaptációkat. A világháború után Bécs, Berlin, Párizs és Hollywood következett a pályáján, majd 1931-ben Londonban telepedett le, ahol rendezéseivel (VIII. Henrik magánélete [The Private Life of Henry VIII, 1933]; Rembrandt, 1936) és hihetetlenül gazdag produceri munkásságával főszerepet játszott az angol filmművészet megteremtésében, a filmipar megerősítésében.

Rendezői karrierjének hazai szakasza egybeesik a magyar filmgyártás felfutásának időszakával: a tízes évek második felében az ország a gyártott filmek számát tekintve világhatalom. Jóllehet a produkciók művészi színvonala jobbára nem ér fel a világfilm ekkoriban született legkiválóbb darabjaiig, bizonyos művek (Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka, 1917; Garas Márton: A táncosnő, 1918; Sugár Pál: Vihar után, 1919) arra utalnak, hogy a mennyiség hamarosan minőségbe vált át. Illetve váltana, ha nem következne be a világháború utáni összeomlás és az ország kivéreztetése.

Korda Sándor egyetlen fennmaradt – de az 1980-as évekig a többihez hasonlóan elveszettnek hitt – hazai játékfilmje Az aranyember. A Tímár Mihály hajóskapitány fizikai és érzelmi kalandjait – mesés meggazdagodását és két csodaszép nő, Noémi és Tímea közötti őrlődését, továbbá a kalandor Krisztyán Tódor személyében érkező ártó erőkkel szembeni harcát – elbeszélő filmet a kritika ovációja kísérte, és a szélesebb közönség tetszését is elnyerte. Nemcsak művészi minőségei okán volt ennyire sikeres. Cselekménye egyes elemeivel és a helyszíneivel érzelmi húrokat pengetett, sokak lelke közepébe talált: számos felvétele a régi Magyarország ama pontjain – az Al-Dunán, a Vaskapu-szorosban – készült, amelyek a premier idején, 1919 januárjában idegen megszállás alatt álltak, ráadásul a történetben központi szerepű Senki szigete a földi Paradicsomnak tűnt a nézők számára a világháború bő négy évének pokla után. Olyan ideális helynek, ahova mindenki vágyott az országban ekkorra már rendszerszerűvé vált zűrzavar időszakában.

Az aranyember a magyar némafilmgyártás talán legnagyobb szabású vállalkozása: Korda hatezer méteresre tervezte, amelyet már a bemutatóra kétharmadára rövidítettek, de így is három részben vetítették a filmet, az egyes részekre külön kellett jegyet váltani. A napjainkban ismert változat a háromrészes mozivariánsnak a töredéke, kevesebb, mint a fele, ezért nehéz véleményt alkotni arról, hogy mennyire lehetett koherens a meséje. Tény, hogy a ma ismert verzió némiképp széteső, epizodikus, és inkább tűnik a regényből kivágott egyes lapok – igaz, pazarul kivitelezett – felképesítésének, mint szuverén műegésznek. A szerkezet esetlegessége jobban kihozza a látványvilág illusztratív jellegét is; azt, hogy – a belsőkben – néha művi, színházias, színpadias az összhatás.

Mindezzel együtt kvalitásos, értékes, és jó értelemben véve professzionális mű Az aranyember, jelenlegi formájában is. Jellemzően a forgatása is professzionálisan, korszerű módon zajlott, azaz nem a jelenetek sorrendjében, hanem a helyszínek és a beállítások logikája alapján vették fel a filmet. Az operatőr, Kovács Gusztáv teljesítménye igen színvonalas. Bár zömmel statikusak a képek, nem egyszer megmozdul a kamera (például Athalie, Tímea „mostohanővére” esküvőjének napján vagy Athalie apja, Brazovics elájulásakor, továbbá Krisztyán Tódor halálakor, illetve holtteste felfedezésekor). Emellett alsó és felső gépállásból vett snitteket is alkalmaz Kovács Gusztáv (a berakodáskor a Szent Borbálára vagy a folyami üldözéskor), míg máskor a hajó süllyedését dőlt gépállású felvételekkel érzékelteti, illetve ellenfényben fényképezi a szereplőket (például a szép záróképen Tímárt és Noémit). A montázstechnikát teszi izgalmassá, amikor Korda a színész mozgása, mozdulata közben vág (a fináléban, Tímár és Krisztyán küzdelme során), a narratívát, amikor rövid flashbacket használ (Krisztyán elmeséli megbillogozását). A rendező a szereplői jelenlét természetességét, hétköznapiságát igyekezett növelni azzal, hogy a jeleneteket a színészeket beszéltetve vette fel, mintha hangosfilmet forgatna. A film zömében valóban mesterkéletlen a színészi jelenlét, kevés példa akad, amikor a szereplők szélesebb, eltúlzott mozdulatokkal játszanak, ekképpen teátrálissá téve a jelenetet. A színészek mozgatása azzal együtt imponáló, hogy épp a címszerepben látható Beregi Oszkár – aki ábrázatánál, fizikumánál fogva ideális Tímár Mihály lehetne – vall kudarcot, s inkább csak az elszánt tekintetek párbajában jeleskedik.

Az aranyember fontos része a magyar némafilm csúcs­időszakának. A tetőpont egyúttal a recesszió kezdete, 1919–1920-tól megcsappan a filmtermés, alkotók sora – köztük Korda Sándor – hagyja el az országot, a trianoni döntés miatt pedig fontos műhelyt (a kolozsvárit) és hatalmas belső piacot is veszít az ország. A húszas évtized a magyar filmtörténet legszomorúbb időszaka lesz.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala