Beszterce ostroma

1945 a magyar filmtörténetben is nulladik év, mivel a harmincas–negyvenes években virágzó filmipar romba dőlt. A gyártás újjászervezéséről azonban már 1945 januárjában rendelkeztek, októberben pedig meg is kezdődhettek a munkálatok a helyreállított Hunnia Filmgyárban. A háború utáni első magyar nagyjátékfilmet Keleti Márton készítette Bródy Sándor színművéből, A tanítónő címmel, Jávor Pállal és Szörényi Évával, az előző korszak két sztárjával a főszerepben. Keleti művét két másik, szintén a filmtörténeti hagyományt folytató melodráma, az Aranyóra (Ráthonyi Ákos, 1946) és a Hazugság nélkül (Gertler Viktor, 1946) követte. Ám mint sokszor a magyar történelemben, a politika mesterségesen beavatkozott a művészet természetes fejlődési folyamataiba.

Habár a szabad választásokkal és a köztársaság kikiáltásával Magyarország elindult a demokratikus fejlődés útján, a Vörös Hadsereg támogatásával a Magyar Kommunista Párt már 1945-ben megkezdte a szovjet típusú diktatúra kiépítését. A Független Kisgazdapárt novemberi választásokon elért fölényes győzelme ellenére Rákosi Mátyásék kikényszerítették a koalíciós kormány megalakulását, megszerezték az irányítást a belügyek, lassan a művészetek felett is, és a „szalámitaktikával” módszeresen felszámolták ellenfeleiket. Az átmeneti koalíciós korszakban az 1947-es „kékcédulás választások”, a filmipar 1948-as államosítása és a sztálinista alaptörvény 1949-es hatályba lépése jelentik a fő fordulópontokat.

A filmtörténeti szempontból is átmeneti korszakban Keleti Márton, Gertler Viktor, Bán Frigyes és a korábbi évtizedekben már jelenlevő többi alkotó is a jól bejáratott műfajokat (vígjáték, melodráma, történelmi kalandfilmek) használták fel a filmeket finanszírozó nagyobb pártok, illetve vállalataik (Kommunista Párt – MAFIRT, Független Kisgazdapárt – Független Film Kft., Nemzeti Parasztpárt – Sarló Filmvállalat, Magyar Szociáldemokrata Párt – Orient Filmipari Rt.) ideológiájának közvetítésére. Jóllehet a politikai pártok ekkor még nem avatkoztak bele nyíltan a filmek készítésébe, a kommunisták közbejárására utólag betiltottak bizonyos alkotásokat (például két 1947-ben készült filmet: Bán Frigyes Mezei prófétáját és az Ének a búzamezőkrőlt Szőts Istvántól).

Az átmeneti korszak egyik utolsó, éppen az államosításra elkészült filmje a Beszterce ostroma Keleti Mártontól. Mikszáth Kálmán 1894-es regényklasszikusának adaptációja a háború utáni magyar filmgyártás legköltségesebb (háromszázezer forintos támogatást kapott), legnagyobb szabású alkotása volt, amelyet a Szociáldemokrata Párt vállalata, az Orient finanszírozott. Keleti az 1945 előtti filmsztárokkal, többek közt Ajtay Andorral, Tolnay Klárival, Turay Idával, Rajnay Gáborral és Básti Lajossal, a harmincas–negyvenes évek klasszikus filmstílusával dolgozott főként műteremben, a Varga Mátyás által tervezett Nedec várának monumentális díszletében. A film egyik forgatókönyvírója, Békeffi István is a szakma veteránjának számított (az 1943-ban bemutatott →Külvárosi őrszobát és Keleti Márton több művét is jegyzi), aki Szilágyi Gábor filmtörténész szerint a regénynek inkább a vígjátéki elemeit próbálta felerősíteni. Ezzel szemben az ideológiailag elkötelezett társíró, a Szociáldemokrata Párt kulturális osztályát vezető Hárs László Mikszáth művének társadalomkritikáját kívánta újraértelmezni.

„A Beszterce ostroma sajátossága, hogy bár kieresztette a palackból a szellemet, még vissza is tudta parancsolni azt: kacérkodott a mindent átformáló világszemlélettel, de megőrizte magát a bűnbeeséstől, hogy mindennel bármi áron politizáljon” – elemezte a filmet Szilágyi Gábor. Keleti adaptációját színpadiassága mellett éppen azért marasztalták el a korabeli kritikák, mert túlságosan eltért a regénytől. A „magyar Don Quijoténak” is nevezett történet a feudális viszonyokat konzerváló, bolond önkényúrként viselkedő Pongrácz István gróf tragikomédiája, amely a 19. század végi Magyarország kritikájaként egyszerre társadalombíráló és nosztalgikus mű, hiszen Pongrácz gróf nemcsak őrült oli­garcha, hanem egy letűnt kor lovagi értékrendjének utolsó képviselője. Ezzel szemben Keleti Márton filmjében a baloldal arisztokrácia- és burzsoáellenes ideológiája határozza meg a főhős karakterét és a cselekményt. Pongrácz gróf itt Szilágyi Gábor szerint Ajtay Andor kiállása miatt nem annyira nevetséges Don Quijote, hanem tiszteletet parancsoló önkényúr, aki komoly veszélyt jelent az „új világrendre”. (Az évtizedek távlatából persze ironikus, hogy a nedeci hűbérúr majdnem olyan személyi kultuszt épít ki maga köré, mint Sztálin vagy Rákosi.) Keleti szembe­állítja a letűnt kort képviselő, idős Pongrácz gróffal Apolkát és Milánt, akik fiatalként az új idők, a szabadság és a fejlődés szimbólumai. Így Apolka karaktere és kapcsolata a gróffal ugyancsak más, mint a regényben. A Mikszáthnál naiv és szerény lány a filmben öntudatosabb, háttértörténete szinte teljesen elhanyagolt, és az őrült hűbérurat inkább megértő túszként szánja, nem pedig mostohalányaként szereti. Tehát a filmadaptáció nem annyira a komikum, hanem Pongrácz gróf zsarnoki karakterének kidomborításával (például Apolkát bezárja, miután kiderül, hogy Miláné a szíve), az egyszerű, alsóbb osztályokhoz tartozó figurák (Apolka, Milán) szimpatikusabbá tételével távolítja el a nézőt Nedec urától. Ez a stratégia pedig jellemző marad az ötvenes évek sematikus korszakában is az olyan kosztümös filmekre, mint Keleti Márton Mágnás Miskája (1949) vagy Nádasdy Kálmántól a Föltámadott a tenger (1953).