súgó szűrés
keresés

Boldogság

Rendező
Csányi Miklós
Bemutató
1968
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
8 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

A Boldogság a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, elsősorban a Balázs Béla Stúdióban kibontakozó groteszk, szatirikus, ironikus rövid-dokumentumfilmek kevéssé ismert, ám annál kiválóbb darabja. Olyan filmek tartoznak ebbe a körbe, mint Kovács Nándortól a Képek és emberek (1964), Gazdag Gyulától a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969) és A válogatás (1970), Jeles Andrástól a Meghallgatás (1969), Szomjas Györgytől a Nászutak (1970) és A füredi Anna-bál (1972), Böszörményi Gézától az Illetlen fotók (1970), Dárday Istvántól a Miheztartás végett (1971) és a Fogadalomtétel (1975), Ragályi Elemértől a Szilveszter (1974) vagy Hajas Tibortól az Öndivatbemutató (1976). Csányi Miklós műve talán azért vált kevéssé ismertté, mert alkotója mindössze egyetlen mozifilmet rendezett (Kenyér és cigaretta, 1975), miközben a televízióban háromtucatnyi produkció fűződött a nevéhez. Bölcsészeti tanulmányok után a „nagy” Herskó-osztályban végzett, többek között Böszörményi Géza, Ember Judit, Grunwalsky Ferenc, Maár Gyula, Szomjas György társaságában. A Boldogság ráadásul rendkívül sikeres volt a maga korában: fődíjat nyert a rangos Oberhauseni Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon.

A mindössze nyolcperces film két részre tagolódik. Az elsőben egy vidéki lakodalom előkészületeit látjuk: öltözködés, mosakodás, sürgölődés a főzés körül. Magát az esküvőt már csak néhány fotó dokumentálja. A képsort mintegy „címadó dalként” Dobos Attila, Dobos Emőke és Halmágyi Sándor korabeli slágere, a Minden ember boldog akar lenni kíséri, Harangozó Teri előadásában. A filmnek ebben a részében nincsenek riportok, csak elkapott életképek. A második részben fél évvel később látjuk és halljuk az ifjú házasokat saját otthonukban. Ez tehát már riportfilm: a pár előbb külön-külön, majd együtt mutatja be lakásuk büszkeségeit, a „közös szerzeményeket”, majd vallanak a boldog élet feltételeiről. A befejezésben a soron következő vágyukról, a televízióról beszélnek, amelyért még sokat kell spórolni. A zárókép tanúsága szerint aztán meglett az is: a házaspár az ágyból nézi elégedetten az adást. Megszólal ismét a sláger, de a „boldog akar” soron „elakad a tű”, s újra és újra elhangzik a kulcssor. A végefőcím feliratait ismét fotók kísérik, immár a házaspár családi albumából.

A film elején a cím idézőjelben áll: „Boldogság”. Mindez lehet szándékos, de megfelelhet a korabeli címadási szokásnak is, mindenesetre a kritikai recepcióban és az elemző tanulmányokban lekopott az idézőjel. Nincs is rá szükség, hiszen a Boldogság minden eleméből, a lakodalmi készülődéstől a riporton át a kísérőzenéig árad az irónia. De min is ironizál a film? Nos, olyasmin, ami a fent felsorolt, hasonló hangvételű munkáknak is sajátja: a korabeli társadalom működési mechanizmusának visszásságain, a mindenáron megfelelni vágyók képmutatásán, az értékrend zavarodottságán, az alkalmatlan vezetőkön s egyáltalán, a fejlődőnek mondott, „boldog”, „demokratikus” Magyarországon. A Boldogság a felsorolás elején olvasható témákat exponálja, mindenekelőtt egy nyugati minta, értékrend követését, amely mesterkéltsége, talmisága, őszintétlensége miatt válik nevetségessé, jobban mondva lehangolóan szomorúvá. Mindez azonban – s ezen a téren a film árnyaltan fogalmaz – nem a kipécézett alanyokról szól. Ők nem annyira „elkövetői” szánalmasan kiszerű életüknek, hanem „áldozatai”, csakhogy ezt maguk sem ismerik fel. Ők (talán?) tényleg boldogok.

Felmerül tehát a kérdés, minek is az áldozatai ők; mihez igazítják vágyaikat. A Boldogság a látottakon jócskán túlmutató, épp a feszes szerkezetnek köszönhetően általános, illetve általánosítható jelentést is megfogalmaz. (Ha hosszabban, részletezően, portrészerűen mutatná be a rendező a riport­alanyait, akkor hajlamosabbak lennénk az ő személyes értékrendjükként értelmezni az elhangzottakat.) A tágabb társadalmi jelentés szorosan kapcsolódik a film gyártási évéhez, 1968-hoz, nevezetesen az új gazdasági mechanizmus bevezetéséhez. A reform bizonyára ösztönzően hatott volna a gazdaságra, ám ez nem derült ki, hiszen néhány éven belül lefékezték, visszavonták az intézkedéseit. A társadalom számára ugyanakkor különös tudathasadásos helyzetet teremtett, de voltaképpen ez elmondható az egész konszolidált Kádár-rendszerről, ahogy erre a gulyáskommunizmus, frizsiderszocializmus, legvidámabb barakk kifejezések is utalnak. Hiszen a politikai vezetés felemás módon ugyan, de mégis a fogyasztói értékeket, a (kis)polgárosodást támogatta, miközben hivatalosan még mindig, illetve mindvégig a „szocialista ember” ideáját és ideológiáját hirdette, amiről senki sem tudta, hogy micsoda, s főképp senki sem vette komolyan.

Az egyszerre támogatott és bírált kispolgáriság tudathasadásos abszurdja fogalmazódik meg a maga valóságában a Boldogság képsorain és „vallomásaiban”, a legszellemesebben talán azokban a pillanatokban, amikor épp a fogyasztás fogyasztás volta ürül ki a szó szoros értelemben: az első közös szerzeményben, a bárszekrényben már számos divatos nyugati ital található – pontosabban azok üvege. S ugyanezt fogalmazza meg a művészeti album a könyvespolcon, amivel nem tudnak mit kezdeni, vagy a huzattal védett kétszemélyes rekamié és különösképpen a nejlonnal borított csipketerítő az asztalon. Komoly szociológiai irodalma lesz a korszakban ennek a jelenségnek; a Boldogság érdeme, hogy rendkívül tömören, szellemesen és az elsők között irányítja rá a figyelmet.

Irodalom

CZIRJÁK Pál: Jelenlét és elbeszélés. Játékfilmes gondolkodásmód a kilencvenes évek hazai dokumentumfilm-készítésében – előképek tükrében. Metropolis, 2004. 2. sz.

NEMES Gyula: Seregszemle. A cseh újhullám hatása a magyar dokumentumfilmre. www.film­kultura.hu

STŐHR Lóránt: Elégiák. A hatvanas évek dokumentarizmusa. In GELENCSÉR Gábor (szerk.): BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve. Bp., 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió.