súgó szűrés
keresés

Elnémult harangok

Rendező
Garas Márton
Bemutató
1916.10.30.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
52 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Miután a hazai némafilmkincs jó része megsemmisült vagy elveszett, illendő fokozottan megbecsülni azt a keveset, ami megmaradt. Mindazonáltal aligha akad film a fellelhetők között, amely ne lenne önértékén is érdekes – talán a véletlenek hozták így, vagy talán éppen ez mutatja a magyar némafilm gazdagságát. Az Elnémult harangoknak inkább a „dokumentumértéke” nagy, amennyiben az Erdély elvesztésével kapcsolatos aggodalmaknak ad hangot, de esztétikai kvalitásait tekintve feltehetően nem tartozik a legsikerültebb magyar némafilmek közé. Nagy valószínűséggel nem a legjobb film a korszakban, de bizonyosan nem tudhatjuk: egy része ugyanis elveszett, megsemmisült. Ötvenkét perces töredék, az első és második felvonása nagyon csonka, a harmadik pedig szinte nem is létezik, egyetlen perc van meg belőle. Cselekménye azonban így is követhető.

Rendezője, az újvidéki születésű Ga­ras Márton eredetileg színésznek készült. 1906 és 1911 között gyakran lépett fel Budapesten, majd Berlinbe utazott, hogy Max Reinhardt társulatával dolgozzon és Illés Jenő (Szulamit, 1916) mellett kitanulja a filmdirektori mesterséget is. Mint más jeles alkotókat a korszakban, őt is a kolozsvári filmműhely feje, Janovics Jenő fedezte fel, első rendezései Erdélyben születtek (Tetemrehívás, 1915; Havasi Magdolna, 1915; Vergődő szívek, 1916). Garas az 1915 és 1921 között forgatott közel negyven játékfilmjével – hosszabbakat-rövidebbeket vegyesen készített – a hazai gyártás egyik legjelentősebb alakjává emelkedett (Három hét, 1917; A táncosnő, 1918).

A karrierje első etapjában sok szállal Erdélyhez kötődő rendező az Elnémult harangok-ban Erdély sorsáról: jelenéről és jövőjéről forgatott. A film elkészítésének hátterében az erdélyi román térhódítás és erősödő irredentizmus által generált problémák álltak, amelyek a világháború első éveiben tovább élesedtek, és katonai akcióba torkollottak. A román hadsereg 1916 augusztusában megtámadta Magyarországot, offenzíváját csak német segédlettel lehetett megállítani októberben. A film forgatásának megkezdésekor – 1916. szeptember derekán – tehát nem egyszerűen parázslott, hanem rettentő erővel fellángolt a konfliktus Magyarország és Románia között.

Az Elnémult harangok alapjául Rákosi Viktor 1903-ban publikált, azonos című regénye szolgált, amely riasztó egyértelműséggel és pontossággal jósolta meg Erdély végzetét azzal, ahogyan a kereszténység őrhelyeinek leomlásáról és a magyarság pozícióvesztéséről beszélt. Rákosi műve a nemzete romlását a maga érzelmi életében és személyes sorsában megszenvedő ember története. Simándy Pál evangélikus lelkész nyugat-európai tanulmányai után tér vissza Erdélybe, hogy megkezdje szolgálatát Magyargarabón, a csaknem teljesen elrománosodott községben, ahol ráadásul a csekély számú magyarajkúak is inkább az ortodox pópa hívei, semmint a saját vallásuké. Amikor Simándy beleszeret Floricába, a bukaresti irredenta körök által pénzelt pópa lányába, helyzete még nehezebbé válik: a regény a halálával zárul.

A film lecsupaszítja a regényt, és inkább az abból 1905-ben készült színdarabra épül. Simándy utrechti tanulmányairól egyetlen inzerten beszél, és erdélyi tapasztalatainak megmutatására koncentrál. (A külsők felvételére nem Erdélyben, hanem Budapesthez közel, Csobánkán és Szentendre határában, a Kőhegyen került sor.) Néha az ábrázolásmód didaktikus, hovatovább naiv, például amikor Simándy azt sérelmezi, hogy a kocsmában nem a magyar nóta dívik, vagy amikor a pópánál tartott vacsorakor Floricával tánc közben olvadozik, ám meghallva a magyar templom harangjait, kibontakozik a nő karjaiból, és otthagyja a mulatságot. Ellentmondásos jelenet: egyrészt filmszerűsége és attraktivitása miatt fokozottan érdekes (hiszen a táncoló pár képére vágja rá Garas a harangozó öreg szekondját, majd vág vissza a táncolókra, azaz a párhuzamos montázzsal hatásosan mutatja be a magánérzelmek és közösségi szolgálat konfrontálódását), másrészt konklúziója („Nem lehetünk egymáséi” – szól az inzert) leegyszerűsítő. Hasonlóképpen szimplifikáló a film ideológiája. Értékválasztásait tekintve ellentmondásos, hogy nem egyszer előnytelen módon ábrázolja a románság képviselőit (például a pópa és a pakulárok részegeskedésekor), mégis a két nép közötti megbékélést hirdeti a regény befejezését újraíró – Simándy és Florica szerelmének kirügyezését bemutató – happy endjével.

A film komoly értékei a szereplői jelenlét vagy a fényképezés egyes megoldásai. A színészek mellőzik a széles gesztusokat, a dagályos, deklamáló előadásmódot: kivált a Simándyt játszó Vándory Gusztáv és a Floricát megformáló Paulay Erzsi teljesítménye tetszetős (a pópát alakító Szöreghy Gyuláé kevésbé). Igaz, sok jelenet „lefényképezett színháznak” hat a statikus kamerakép és a kistotálok miatt, de nem egyszer megtörik ezek uralma. Kivitelezésében izgalmas epizód, amikor Simándy megmenti a szakadékba esett román legényt: plein airben, sok kameramozgással készül; Simándy és Florica táncakor pedig jó ritmusban „szakítja meg” a jelenetet egy-egy premier plánnal felérő szűkszekond.

Az Elnémult harangok sikeres volt a mozikban, az előadás végén a közönség gyakran felállva énekelte a Himnuszt. Még szomorúbb aktualitása lett 1920, azaz Erdély elcsatolása után, ezért is vehették újra elő 1922-ben. (A filmtörténeti emlékezet az 1922-es felújítást külön alkotásként – Balogh Béla rendezéseként – kezeli, jóllehet az ekkor mozikba került film azonos volt Garas Márton munkájával.) 1940-ben, a második bécsi döntés apropóján elkészült Rákosi Viktor regényének hangos adaptációja is.

Irodalom

Magyar Róza: Felnagyított leletek. Film­kul­túra, 1988. 4. sz.