Ha megjön József

A hetvenes évek magyar filmesei vonzódtak a társadalmi valósághoz, és ez nem csupán a dokumentarista stílusiskolát hívta életre, de a „nemzedéki közérzetfilmekre” is döntő hatást gyakorolt. Ezek az előző évtized közéleti hagyományából kisarjadó darabok – az N. N. a halál angyalától (Herskó János, 1970) a Tíz év múlváig (Lányi András, 1978) – a ’68 utáni céltalanság és kiábrándultság alapérzületét igyekeztek megragadni – csellengő hősökkel, egymást érő passzázsokkal, keserű dialógusokkal vagy éppen öblös hangú politikai tézisekkel (Bacsó Péter: Riasztólövés, 1977). De a társadalomtudatos közelítés ritkán járt együtt formátumos drámával, a szigorú szociológusi tekintethez csak elvétve társult valódi lélektani érzékenység. Ilyen kivételes fúziót valósított meg Kézdi-Kovács Zsolt, aki a Romantika újszerű történelmi parabolája (1972) és A locsolókocsi gyöngéd gyerekfilmje (1973) után visszatért debütálása, a Mérsékelt égöv (1970) pszichologizáló közelítésmódjához, és negyedik játékfilmjében már legalább olyan precízen mutatja be a kidolgozott karakterek belső rezdüléseit, mint amilyen pontosan leírja a hetvenes évek állott, kába és kiürült hangulatát.

A Ha megjön József alaphelyzete Makk Károly klasszikusát idézi: akárcsak a Szerelemben (1971), a cselekmény a férjre várakozó meny és az anyós kapcsolatáról szól. Kézdi-Kovács két markánsan eltérő karaktert szorít egy fedél alá a mosolygós tengerész több hónapos hajóútja alatt: a gyakorlatias, büszke és tüchtig munkásasszony, Ágnes (Ruttkai Éva) és a bávatag, tanácstalan hippilány, Mari (Monori Lili) már az első pillanattól kezdve fojtott feszültségben tűrik egymást a közössé lett élettérben. Ugyanakkor kettejük kapcsolatát – és ebből fakad a drámai felépítmény lefegyverző komplexitása – éppúgy meghatározza a szeretetvágy, az anyai (együtt)érzés és a tisztelet, mint a dühödt lázadás a kényszerű egymásra utaltság ellen. Mari egyre inkább sodródni kezd céltalanná alakuló életének kulisszái között, egészen egy ismeretlen férfi, Laci (Koncz Gábor) karjaiba, és Ágnes egyre kevésbé tűri hűtlenkedését. De konfliktusuk kiéleződése és a drámai összetűzés után megszületik a sors­közösség és az egymásra utaltság felemelő tudása: a lehetetlen helyzetben a két nő leküzdi korlátait, felismeri az önfeladás szükségét; a lány kvázi anyjává teszi a nőt, aki pedig jószerével adoptálja a lányt. Kézdi-Kovács nagy erejű dramaturgiai eljárással poentírozza a viszony átalakulását: a fináléban a szívtépő eseményeken túlesett nők az érkező Józsefet várják a reptéren, miként a nyitányban együtt búcsúztak tőle.

A Ha megjön József pontos szociológiai képet rajzol a hetvenes évekről, amely éppúgy megragadható a történet kiindulópontját legitimáló lakáshelyzet ábrázolásában vagy a tárgyi környezet kezelésében, mint a csellengő fiatalok illékony viszonyainak leírásában. De – amint erre Gelencsér Gábor rámutat – a privátdráma korántsem rendelődik alá a társadalmi-politikai jelentésnek, szemben a korszak hasonszőrű filmjei­nek túlnyomó többségével. Mari és Ágnes megindító elfogadás-története politikai tézisek vagy társadalmi motívumok illusztrálása helyett inkább bergmani mélységek felé kutakodik, és a komplex érzések átélését letisztult rendezői eszköztár segíti. A korábban konvencionálisabb formákban gondolkodó Kézdi-Kovács itt egyenesen Robert Bresson műveiből merít, igaz, csupán egy-egy stílusmegoldását örökíti át: a Zsebtolvaj (Pickpocket, 1959) hatása érezhető a nyitány hosszan kitartott kézközelijében, az Egy szelíd asszony (Une femme douce, 1969) ihletése pedig mind a színhasználatban, mind a női kiúttalanság ábrázolásában tetten érhető. Az operatőr Kende János minden hivalkodástól mentes, tárgyszerű képekben fogalmaz, tartózkodik a látványosabb gépmozgásoktól, a teleobjektívtől vagy az akkortájt divatos variózástól. Visszafogottsága hatékonyan erősíti a gesztusokban, összenézésekben, a testek és tárgyak konfliktusában kibomló drámát: mélységben komponált jelenetben láthatjuk például, hogy a nagypolgári lakás berendezését a takarításra kényszerülő Mari szétveri. A képi világhoz hasonlóan az elbeszélés is precizitásra és sűrűségre törekszik: a kihagyásos cselekmény ismétlődő cselekvéssorokon keresztül halad előre: Mari újra és újra férfiak után vagy férfiak elől fut; a férjnek újra meg újra levelet kell írni, amelyet Ágnes diktál. A jelenetszerkesztés szintén a szűkszavúságra, az ellipszisekre alapoz: például a kezdődő szeretkezés képeire rögtön diszharmonikus totálkép felel a kábultan heverő férfiról és a háttérben állva cigiző nőről.

Ez a visszafogott, tömör és letisztult forma Kézdi-Kovács művében a színészi játékot állítja előtérbe – és ez rendkívül gyümölcsöző megoldásnak bizonyul. Monori Lili és Ruttkai Éva nem csupán két társadalmi közeget és generációt, de egyúttal két színésziskolát jelenít meg, méghozzá a legmagasabb színvonalon. Ráadásul a játékstílusok különbözősége hozzájárul a karakterek izgalmas feszültségéhez: Ruttkai professzionálisan uralt gesztusrendszerét Monori Lili nyeglén természetes jelenléte provokálja. A Ha megjön József éppúgy sikerrel fogja össze ezt a két megközelítést, miként a korszakban elkülönülő művészi törekvéseket, a szociológiai érdeklődést és az elmélyült lélektani drámaiságot is képes szintetizálni. S jóllehet mindez korántsem vívta ki a kortársak bámulatát, az évtizedek távolából már komoly filmtörténeti és esztétikai érdemnek tűnik.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala