Szirmok, virágok, koszorúk

A Kelet és Nyugat közé préselődött magyarság az elmúlt ezer évben folyton-folyvást újraélte a beszorítottság fojtogató tapasztalatát, s a hazai történelmi filmek gyakran ezt a légszomjas tehetetlenséget dramatizálják. Míg Jancsó Miklós parabolái hatalmasok és hatalomvesztettek haláltáncában mutatják meg a kényszerpályás történelem szorongásait (Szegénylegények, 1966; Csillagosok, katonák, 1967), addig a nyolcvanas évek akadémista irányzata rendre a nagyobb erők áldozataként vergődő emberek erkölcsi kínjait dolgozza föl (Szabó István: Mephisto, 1981; Redl ezredes, 1985). De aligha akad film, amely a passzivitásra kárhozottak kínszenvedését, a tehetetlenségükben is a megalkuvástól senyvedő hazafiak morális dilemmáit olyan átélhetően tragikus erővel tudta volna megfogalmazni, mint Lugossy László klasszikus szabású remeklése, a Szirmok, virágok, koszorúk.

A nívós kiállítású, lengyel–magyar ko­produkcióban készült kosztümös mozi az 1848-as forradalom kudarcával kezdődik, és a függetlenség harcosainak testi-lelki küzdelmeiről mesél a Bach-korszak legkomorabb időszakában. Egyetlen elátkozott magyar család történetét követjük, amelynek férfitagjai mindannyian a levert szabadságharc utáni adekvát életformát keresik, s különböző szerepeket próbálnak belakni a túlélés érdekében. Míg a világosi fegyverletételről hazatérő Majláth Ferenc huszárfőhadnagy (Cserhalmi György parádés alakításában) a keserű öngyűlöletben pácolt passzivitást választja, majd egykori ezredese (Őze Lajos) feltűnése után a titokban ellenálló „láthatatlan hadsereg” tagjául szegődik, addig sógora, Kornél (Bogusław Linda) forradalmárból az új világ meghasonlott szolgája: cenzor lesz. A tisztségviselőként tevékeny snájdig nagybácsi (Jiří Adamíra) pedig megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és lázongó lelkű unokaöccse, Miklós (Malcsiner Péter) taníttatását Bécsben tervezi – jóllehet a fiú egyre csak a hatalmasok elleni gyűlöletben forrong. E négy férfi között őrlődik Ferenc fázósan szomorú, tépett sorsú felesége, a gyermekek és a férfiak jóllétéért aggódó Mariska (Grażyna Szapołowska), aki többfelé is elköteleződik ebben a bizonytalan körvonalú családban: a bevezetésben és a fináléban Kornél társának tűnik, de útközben a fiatal Miklós is megkísérti. A kiszolgáltatottak vergődését a vérfertőző romlottság levegője járja át.

Lugossy filmje mindenekelőtt a férfikeserűség tanulmánya: korrumpálódott, el­veikhez ragaszkodni képtelen férfiak gesztusainak panorámáját látjuk, Bogusław Linda neurotikus rángásaitól, teátrális szenvelgésétől Malcsiner Péter bornírtan gyűlölködő szemvillogásáig. A drámai cselekmény úgy is értelmezhető, mint egyetlen jellegzetes gesztus, az ágyába kényszerített Majláth Ferenc „betakarásának”, öneltüntetésének története: a keserű izzású férfi a cselekmény nyitányán egyre csak a kanapén fekszik és pokróccal fedi el magát, a fináléban pedig – miután az ezredes feltűnése után börtönbe, majd elmegyógyintézetbe zárják – újra bekuckózik, és magára gyújtja a lepedőt sivár cellájában. Lugossy szerint az apatikus tehetetlenségben már benne rejlik a kínhalál: a passzív rezisztencia az öngyilkosság jóslata és ígérete. A „nem engedünk a negyvennyolcból” szólama katatóniába, majd szuicid őrületbe torkollik, mintha a magyar történelemben (amint erre Széchenyi István sorsa is példát adott) a megtébolyodás volna az elvhűség egyetlen tiszta formája. „Csak a bolondok hisznek olyasmiben, ami nem létezik, ezt hívják rögeszmének” – hangzik el valahol.

Majláth Ferenc öngyilkos máglyáját megannyi lángcsóva előlegezi a játékidő során. Lugossy egy korábbi álomképéből, a gyertya nélküli gyertyaláng víziójából – Kardos István forgatókönyvíró gondos munkájával – bontotta ki a film történetét, és ennek megfelelően a rendezésben is centrális elemmé tette ezt a vizuális motívumot. A Szirmok, virágok, koszorúkban minden jelenet a kandallók, a mécsesek vagy a gyertyák fényében vibrál: rózsás-pirosas színekbe játszva suttognak, sziszegnek és kiabálnak a szereplők, mintha mindent a frusztrált forradalmi vágy felszikrázó-kihunyó tüze világítana meg, vagy az önpusztítás belső máglyája vonna alkonyi révületbe, netán rőt, ideges remegésbe. „Az egész ország ég. Az éjszakák lángolnak, nem hagynak nyugodni” – mondja a megborult elméjű Majláth a feleségének. Lugossy ezt a reménytelen izzást dramatizálja, s Ragályi Elemérrel hozzáillő képeket teremt: őszie­sen derengő, de gyakran éles kék–vörös kontrasztokra épített kompozíciók követik egymást, melyeken a koromszínű árnyékok folyvást feszült sötétbe borítják a vívódó ­arcokat.

A Szirmok, virágok, koszorúk szívszorongatóan mesél az 1848-as forradalom bukásának következményeiről – de 1956 és 1968 élménye is tükröződik benne. Lugossy legfőbb bravúrja talán éppen abban áll, hogy hiteles, korhű környezetet rajzol, és komplex karakterek átélhető drámáját építi meg, ugyanakkor messze visszhangzó állításokat közöl, és az aktuális áthallásokat túlzengő erővel állítja elénk az elvhűség dilemmáit. A Szirmok, virágok, koszorúk megőrzi a történelmi parabolák távlatos gondolkodását, de az új akadémizmus hatásosságát is hitelesen demonstrálja: személyes sorsdrámákról szól átélhető módon, miközben a magyar történelem egyik alapvető problémájáról beszél. „Vigyázz, ez a vesztes lelkek völgye” – mondja Majláth Ferenc áruló sógorának az elmegyógyintézetben, de aligha szűkebb otthonára gondol, mint inkább a Kárpát-medencére: arra a helyre, ahol az elveikhez hűségesek újra meg újra kénytelenek behódolni, vagy eltakarni, befedni és eltüntetni önmagukat.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala