Szívzűr

Böszörményi Géza negyedik játékfilmje azt a csapásirányt követi, amelyet a tíz évvel korábbi Madárkák (1971) kijelölt: a hetvenes–nyolcvanas évek lírai-groteszk filmvígjátékainak jellegzetes, mégis talán kevésbé ismert darabja. Noha jellem- és helyzetkomikumra épül, közben olyan súlyos kérdéseket is felvet, mint például az együttélés, az egyén szabadsága. A film ismerős alaphelyzetből indul ki: a városi értelmiségi létet és a vidéki életformát ütközteti. Balla doktor, a pályakezdő, naiv orvos (Máté Gábor) feleségével (Udvaros Dorottya) lekerül egy isten háta mögötti faluba, ahol nem érvényesek a fővárosi „játékszabályok”. A becsületes orvos különféle módszerekkel harcol igazáért és praxisa tiszta továbbviteléért, de végül belesüpped feleségével együtt a falusi nihilbe. Balláné egyre kétségbeesettebben próbál kitörni a tespedtségből, kapcsolatuk szét­esik. Végül mindketten új életet kezdenek.

A szüzsé alapján a film akár dráma is lehetne, ha Böszörményi nem a cseh lírai kisrealizmust idézné meg, és Jiří Menzel, Miloš Forman nyomdokain haladva nem a groteszk helyzetekre, a kisemberek szeretettel ábrázolt csetlésére-botlására építené a filmet, amelyet dokumentarista jelenetek tesznek teljessé. A csodabogarak, a szimulánsok, az erőszaktól sem visszariadó helyi kiskirályok és a közeli katonai lőtérről át-átjáró katonák között Balla egyetlen igazi barátra lel, az éjjelente háztetőkön galambok reptét figyelő, szállni vágyó falusi bolond, Demeter személyében. Demetert maga Menzel alakítja, akiről persze kiderül, hogy az egyetlen normális ember a faluban, az igazi bölcsesség birtokosa. Bár a Szívzűr helyenként a társadalmi szatírával is kacérkodik, a robbantásoktól visszhangos lőtér által szinte hermetikusan elzárt falu motívuma pedig az abszurd vígjátékot idézi meg, a film legerősebb, legmaradandóbb jelenetei talán azok, amelyekben a rendező hosszabban engedi kibontakozni a helyzetkomikum adta lehetőségeket. Ilyen az az epizód, amelyben Ballát egy haldokló öregasszonyhoz hívják, akinek már a pap is feladta az utolsó kenetet, miközben odakint siratóasszonyok gyülekeznek, a tükröket pedig lepellel takarják le: az asszony azonban szimuláns, rokonai váratlan hazaérkezése miatt „lett rosszul”. Hasonlóan erős jelenet, amikor az orvos háza előtt masírozó katonák haptákba vágják magukat a szélesre tárt ablak előtt, miközben Balláné erotikus tornagyakorlatokat végez, vagy az az epizód, amelyben a hősnő Pestre látogat, hogy protektoránál elintézze visszakerülését a városba, ám a találkozóból megszégyenítő erotikus „kaland” lesz. Visszatérő, erős elem Böszörményi filmjeiben a falusi buli, ahol elszabadulnak az indulatok, s maradandóan szépek az olyan költői jenetek is, mint a hegedűjével kerékpározó, majd a vonóval indexelő falusi zenész. Ellesett, dokumentarista pillanatok, remek snittek teszik teljesebbé a vidéki groteszket: olvadó hóember képe kerül egy montázsba csöpögő orrú, várakozó páciensekkel.

Túl a helyzet- és jellemkomikumon Bö­szörményit az együttélés képtelenségének, különböző társadalmi rétegek találkozásának kérdése érdekli. Míg a Madárkák falusi hősnői Budapesten próbálnak – nem túl nagy sikerrel – szerencsét, itt pont fordított a helyzet, a fővárosiak kerülnek vidékre. Az utolsó tánctanár (1975), Böszörményi kevésbé ismert, remek, hatvan perces vígjátéka hasonló tematikát vet fel, csak ott egy, a vidéket járó tánc- és illemtanár (Bencze Ferenc) próbálja fiának átadni a mesterségét egy tragikomikusan végződő hortobágyi táncvizsgán: a film utolsó kockái a hatalmas gyár előtt lovagló csikóssal tökéletesen kifejezik a régi és új együtt létezésének abszurditását. A Gyarmathy Lívia rendezte, Együttélés című dokumentumfilm (1983), amelynek Böszörményi a forgatókönyvírója volt, szintén a közös élet kérdését járja körül, csak ott egy sváb és egy moldvai fiatal házasságán keresztül. A Szívzűr vidéki értelmiségijeinek kilátástalanságát legjobban talán a két tanárnő, Emma és Éva helyzete példázza, akik mintha Godot-ra várnának, miközben megpróbálják kivetni a hálójukat különféle befolyásos emberekre.

A film egy másik fontos felvetése, az egyéni szabadság kérdése, erősen foglalkoztatta a Rákosi-korszak bűntetőtáborait is megjárt Böszörményit. Demeter metaforikus karaktere ezt a szabadságvágyat fejezi ki: „Fentről nézve egészen más minden. Az ember érzi, hogy nincs kerítés és nincsenek határok” – szónokol. A film álomszerű jelenetében Demeter a galambok reptét utánozva fel is repül, és bár halálra zúzza magát, a rendőrök értetlenkednek, milyen messze került az épülettől. Böszörményi filmjének alaphelyzete az emberi szabadság igénye és a társadalmi korlátoknak az ellentéte, amelynek feloldása egyszerre humoros és patetikus.

Balla vidéken növesztett műbajuszához hasonlóan kevéssé hiteles az orvos átalakulása, ahogy néha aktivitásba, néha depresszióba csap át. A film befejezése is súlytalanná teszi a történetet: mintha ennyire könnyű lenne túllépni mindenen. Ma már a vidéki elvonulásnak is egészen más a jelentése, mint 1981-ben. Mindennek ellenére a Szívzűr, épp groteszk poézisének köszönhetően, ma is hatásos. Demeter halálakor pedig akár eszünkbe juthat a cseh kisrealizmus nagy írója, Bohumil Hrabal is, aki az ablakon kilépve maga is a galambok nyomába eredt.