Szováthy Éva

A második világháború kezdetétől elkomorult a magyar film tónusa: míg a harmincas években nagyobbára a vígjáték zsánere uralkodott a hazai mozikban, addig a rákövetkező évek terméséből már jelentős szeletet hasítottak ki a bűnügyi filmek (Tóth Endre: 5 óra 40, 1939; Rodriguez Endre: Ismeretlen ellenfél, 1940; Martonffy Emil: Szabotázs, 1942), valamint megsokasodtak a melodrámák is (Bánky Viktor: Keresztúton, 1942; Kölcsönadott élet, 1943; Kalmár László: Fekete hajnal, 1943). Ám a csüggeteg korszellem legkivált a tragikus románcokban volt kitapintható: azokban a melodrámai alaphelyzetet tragé­diába fordító, szénfekete szerelmi mesékben, amelyek a romantikus önfeláldozás pátosza helyett a kíméletlen végzetről daloltak. Ez a filmcsoport vonzódott a történelmi kulisszákhoz: Rodriguez Endre Néma kolostora (1941) és Pacséry Ágoston Szováthy Évája szintúgy arisztokrata keringők és reformkori külsőségek között mutatja be a szerelem kudarcát, s mindkét mű szoros kapcsolatot tételez a szívtájéki bonyodalmak és a politikai tettek között.

A színházi ügyelőből lett filmrendező, Pacséry Ágoston műve – amely a költőként induló huszártiszt, Bárd Miklós azonos című drámájából született – 1848 politikai viszonylatait teszi meg a tragédia kiindulópontjának. A Szováthy Éva ugyanis a hatalmi csatározások ellentétes oldalára helyezi a vágyakozó férfit és a szívszerelmes nőt: előbbi a Kossuth pártját fogó Dóczy Lénárd, a ködös tekintetű, patrióta huszár (Jávor Pál), utóbbi – a címszereplő – pedig „Bécs legünnepeltebb szépsége” és a császári főbiztos lánya (Karády Katalin). Ez a szakadék 1848 forradalmi klímájában már túl mélynek tűnik, így a látszatra és a tisztességre sokat adó Lénárd – jóllehet vágyai a bécsi „tündér” felé húzzák – a nyitányban visszautasítja Éva szerelmi ajánlatát, és vele együtt a felé nyújtott csipkés selyempárnát is. De ezzel csak villogó szemű fúriává hergeli a dekadens főúri kisasszonyt, aki nem sokkal később egy meghamisított katonaparanccsal eléri, hogy Lénárdot árulónak bélyegezzék: azt szeretné, hogy a férfi a gyalázatban végleg az övé legyen, ám a becsület és szerelem között őrlődő katona végül harmadik opciót választ – a halált.

A Szováthy Éva bukottnő-film: olyan „fekete románc”, amely őszinte szenvedélytől fűtött, de önzésében bűnös asszonyról mesél. Olyan nőről, aki a morálon átgázolva próbálja szerelmét megszerezni, ám a sors kíméletlen bosszút mér rá a bűnei miatt. Ugyanakkor Pacséry műve kétszeresen is bonyolítja ezt a képletet: egyrészt Karády egy pillanatra mégiscsak áldozatos szerelmessé vedlik a cselekmény orompontján (igaz, ez tökéletesen hiteltelen fordulat), másrészt ez a bukott nő éppannyira bünteti és kínozza a férfit, mint amennyire meg akarja szerezni. Innen nézve a film a visszautasítás miatti sértettség pusztításáról szól, amely szerelmi bírvágynak maszkírozza önmagát. A Szováthy Évában a szerelem egyfajta szadista lecke és a bosszú praxisa: a címszereplő vélhetően azért hívja az érzéseit halálos szerelemnek, mert ezzel a (tudattalanul) vágyott következményekre utal. „Ne nézz a lelkembe, a sze­meimbe nézz” – mondja Dóczynak, mert attól fél, kegyetlensége miatt a lelke már nem tükröződik ott: jóllehet átélt és átélhető szenvedéllyel harcol egy férfiért, alighanem (elvégre árulóvá bélyegzi, és halálos ítéletét is ő intézi el) a pusztulását kívánja. Ez az ellentmondás adja Pacséry művének komplexitását.

A férfi bűne az árulás: huszártársai és családja megtagadják, mert – a hamis híresztelés szerint – átállt a császári csapatokhoz. De a valódi bűne a szerelem elárulása: Dóczy Lénárd nem a császári csapatokhoz állt át, hanem egy másik nőhöz, Eszterhez, és azért kell bűnhődnie, mert érzései dacára elpártolt Évától. Pacséry műve ezáltal – és ez kétségkívül az egyik legizgalmasabb vonása – a hazafias morált problematizálja: ebben a fénytörésben a hazája miatt a szívét eláruló férfi éppolyan áruló, mint az, aki a hazájának fordít hátat. „Árulónak tartanak, mert látok” – így panaszkodik Szováthy apja, a császári biztos, és mintha Dóczy Lénárd bűne szintúgy az éleslátás volna: a huszárkatona meglátja végzetét Szováthyban, s menekülni próbál előle. De ha az árulás a látás formája, akkor a hűség a vakságé – s ebből fakad Pacséry művében a patriotizmus olykor szatirikus ábrázolása, a kidüllesztett férfimellek tragikomédiája. A Szováthy Éva – kivált a tábornok és Dóczy Béla alakján keresztül – a katonaerkölcs fájdalmas (és eltúlzott fájdalmasságában néhol már-már nevetséges) merevségét is meg tudja mutatni.

De a férfiak nevetségessége legfőként a nőből fakad: Karády – ahogy azt Király Jenő is kiemeli a neki szentelt könyvében – gyerekké változtatja a körülötte keringő hímeket. Akad köztük bús, sóhajtozó mamlasz (a császári biztos), pattogó bokájú, orrvérzésig elvhű stréber (a tábornok) és karddal is fegyvertelen, szótlanná bénult, negyvenéves kamasz (Dóczy Pál, akinek egyetlen dolog sikerül a filmben: az öngyilkosság). Ezek a szürke alakok szigorúan, feddőn magasodnak a sorssal játszadozó vamp fölé a tágasabb képeken, de ha a szemébe néznek, elszáll belőlük az erő. Pacséry tárgyszerű totálok és buja, párás közelik vitájában tárja elénk a cselekményt, és ezzel mintha a címszereplő kettősségét is megragadná: Karády a totálokon csupán féltékeny, megbántott nő, de a közelképeken ijesztő hatalmú démon, aki szemöldökrángásaival sorsokat siklat ki. Karakterének ezen belső feszültsége és alakításának sebzett intenzitása tünteti ki Pacséry Ágoston elvásott moziját.