5 óra 40

A magyar bűnügyi film a harmincas években csak vegetál. Történnek ugyan kísérletek a megteremtésére, de valamennyi próbálkozás hamvába hal, a bűnügyi filmek főelemét jelentő – mert a nyomozás tétjét megemelő – gyilkosságmotívumtól tartózkodnak az alkotók. A bűnügyi műfajoknak nem kedvez a filmtörténeti közeg: a jó bűnügyi film a feszültségek végletes kiélezése felé halad, a harmincas évek magyar filmje viszont ettől tartózkodik leginkább. A vígjáték hadállásai a Hyppolit, a lakáj (1931) után bevehetetlennek bizonyulnak, új műfajok bevezetésére az egyetlen melodráma kivételével jó ideig kevéssé van lehetőség. Mindezek okán egyfajta „szégyenlős”, a valódi bűntényt elsikkasztó – hulla nélküli – bűnügyi film születik. Ha mutatkozik is igény az alkotók részéről a bűnügyi tematika megjelenítésére, visszatérő stratégiájuk egyúttal a kiútkeresés abból. A bűnügyi konfliktus felvetődik ugyan, de elsikkad, és hol a melodráma (Bárdos Artúr: Én voltam, 1936; Vajda László: Ember a híd alatt, 1936), hol a vígjáték (Lázár Lajos: Kísértetek vonata, 1932; Székely István: Repülő arany, 1932) jelenti az egérutat. A harmincas évek végén azonban sok minden megváltozik, ugyanis a bűnügyi összetevők fontossága egyes filmekben megnő, és a bűntematika már nem feltétlenül a melodrámai vagy vígjátéki konfliktus takarásában jelenik meg. A bűnügyi téma és a melo­drámai/vígjátéki közelítésmód kiegyenlített viszonyának példája Bánky Viktor Áll a bálja (1939), az áttörést azonban Tóth Endre filmje, az 5 óra 40 hozza el.

Tóth kora huszonévesen kerül a film­iparba rendezőasszisztensként, és alig múlt huszonöt, amikor – egyetlen év leforgása alatt – már öt műfajban is kipróbálta magát direktorként. Forgat melodrámát (Két lány az uccán, 1939), kémfilmet (Toprini nász), a vígjáték és a melodráma határpozíciójában álló, illetve bűnügyi elemeket is tartalmazó filmet (Hat hét boldogság), biopicet (Semmelweis, 1940), mi több, az ő nevéhez fűződik az első hangos magyar krimi is: az 5 óra 40. Üstökösként tűnik fel a honi filmgyártás egén – első és utolsó, azaz ötödik hazai rendezésének bemutatója között mindössze nyolc hónap telik el: hasonló pályakezdésre nincs példa nálunk a hangosfilmkorszakban –, a lendületes start után azonban elhagyja az országot. Angliában Korda Sándornak dolgozik, majd Hollywoodban jegyez fontos filmeket, legyen szó horrorról (Panoptikum – A viaszbabák háza [House of Wax, 1953]; ez a filmtörténet egyik első 3D-játékfilmje), thrillerről (Bűnözési hullám [Crime Wave, 1953]), férfimelodrámáról (Elkap az indulat [Monkey on my Back, 1957]), westernről (A száműzött napja [Day of the Outlaw, 1959]).

Az 5 óra 40 bár rejtéllyel, de nem bűnténnyel indul. Fényes Szabolcs főcímzenéje sem krimit ígér, pergő ritmusa inkább vígjátékot sejtet. Hasonlóképp az első jelenetek: mutatós és vagyonos feleség keres magánnyomozói és ügyvédi segédlettel kompromittáló bizonyítékot hozományvadász férjéről, hogy elválhasson tőle, és így megnyíljon az út számára szíve új választottja felé. Bizsu – így hívják a férjet – azonban átlát a szitán: dafke nem csalja meg a nejét, és leleplezi az őt leleplezni érkezőket. A nyomozó és az ügyvéd vígjátéki – előbbi már-már burleszkszerű – karakter, a feleség viszont melodrámai figura; az 5 óra 40 azon műfajok felidézésével kezdődik tehát, amelyek zátonyra futtatták a korábbi hazai bűnfilmes kísérleteket. Ám hamarosan leválik róluk, a némiképp hosszúnak tűnő felvezetés után felgyorsul a film: gyilkosság történik, kiöregedett primadonna az áldozat, az indíték rablás. A gyanú a pénzszűkében lévő Bizsura terelődik, a vizsgálóbíró pedig az a férfi, akibe Bizsu felesége beleszeretett.

Az 5 óra 40 az első magyar hangos krimi, amely nem spórolja ki a cselekményből a hullát; bár a gyilkosságot nem mutatják meg az alkotók, a következményeket részletezik: magyar filmben most először látni gyilkossági helyszínelést. A film „helyiértékét” megemeli, hogy hazai alapanyagból készült, az eredeti forgatókönyvet Babay József és Szatmári Jenő írta (utóbbi jegyezte az Én voltam forgatókönyvét is). A cselekményt a szerzők Párizsba helyezték, talán óvatosságból (a hazai viszonyok között játszatni a gyilkossággal operáló bűnügyi történetet még a harmincas évek végén is kockázatos), talán mert kalapot emeltek a Magyarországon ekkoriban megismert és egyre népszerűbb Georges Simenon, minden idők egyik legjelentősebb krimiírója előtt.

Az 5 óra 40 jól szerkesztett, célirányos dramaturgiájú film. Koncentráltan a nyomozásról szól, ragyogóan, jó ritmusban alkalmazza a téves gyanúsítások formuláját, továbbá a titok kiderültét lassító kitérői – mint a vizsgálóbíró titkára és az egyik gyanúsított kollaborációját elmesélő epizód – igen hatásosak. Jóllehet a humor sem hiányzik a filmből, a poénok nem a bűntény és a nyomozás elbagatellizálását célozzák, inkább színesítik az elbeszélést; külön érdekesség továbbá, hogy olyan világot festenek, amely kevéssé csereszabatos a korabeli magyar filmekével. Defektusos, hibbant, kótyagos alakok népesítik be a történetet – a kihallgatások során néha még a vizsgálóbíró is különös tüneteket mutat –, részleges inkompatibilitásban a korabeli magyar filmek hősképével.

A jelenetek zöme zárt térben játszódik, a látványt Eiben István operatőr néhol kocsizásokkal – itt-ott kifejezetten bonyolult gépmozgásokkal megalkotott snittekkel – igyekszik érdekesebbé tenni. Egészében a film képi világa ugyanolyan jól szerkesztett, mint a dramaturgiája, a végeredmény pedig egyszerű kamarakriminél jóval több: mai szemmel is élvezetes, sőt feszült film, ráadásul a végkimenetele is meglepő.