Hyppolit, a lakáj

Könnyű műfaj nem létezik, de ha van igazán nehéz, akkor az a sokak által legkönnyedebbnek nevezett vígjáték, amelynek rendezése ritka nagy fesztelenséget feltételez. Ráadásul a filmeket kiváltképpen sújtja a korai elévülés veszélye, gyakran előfordul ugyanis, hogy az utókor nem értékeli a maga korában működő gegeket, és elfordul az egykor sikeres műtől. Éppen ezért nem lehet eléggé méltányolni azt a tettet, amelyet Nóti Károly forgatókönyvíró segédlete mellett Székely István hajtott végre 1931-ben, filmtörténetünk második hangosfilmjében. Székely nem csupán egy időtálló komédiát készített, amelynek poénjai bő nyolcvan év múltán sem koptak meg, hanem trendet teremtett a magyar filmben. A Hyppolit, a lakáj meghatározta a következő évek műfaji és tematikai orientációit, mintákat kínált a színészvezetéshez és a miliőábrázoláshoz, ezenfelül intézménytörténeti határpontot is kijelölt, hiszen sikerével életre pumpálta és lendületbe hozta az ekkoriban még gyengélkedő magyarországi gyártást.

A pályáját Berlinben kezdő, majd éppen a Hyppolit, a lakáj miatt hazatérő Székely hamar a korszak keresett rendezője lesz, és bő fél évtized alatt két tucat művet forgat itthon: jobbára vígjátékokat, de mellettük a melodrámai (Café Moszkva, 1936; Légy jó mindhalálig, 1936; Két fogoly, 1937), sőt a bűnügyi tematikák felé is tapogatózik (A repülő arany, 1932). 1938-ban emigrál, Hollywoodban folytatja a munkát, ahol ugyan nem kerül az első vonalba, de több fontos filmet készít, köztük az Üres diadal (Hollow Triumph, 1948) noirját, a Triffidek napja (The Day of the Triffids, 1962) sci-fijét.

Abban, hogy a Horthy-korszak filmjében a vígjáték lett az egyik vezérműfaj – olyannyira, hogy kitüntetett pozícióját még a harmincas évek végétől elkomoruló korhangulat is csak meggyengíteni tudta, megrendíteni nem –, a Hyppolit, a lakájnak döntő szerepe volt. 1931 után minden valamirevaló befektető elsősorban vígjátékban gondolkozott, és a szemei előtt Székely filmjének sikere lebegett. Továbbá Nóti Károly forgatókönyvíró és az egyetemes filmtörténet egyik legkiválóbb komikusa, Kabos Gyula szerződtetése, aki korábban csupán egyetlen nagyjátékfilmben, az 1922-es – azóta megsemmisült – Székelyvérben, valamint kettő, tízes évekbeli kisfilmben tűnt fel (közülük az 1914-ben készült rövid burleszk, a Pufi cipőt vesz fennmaradt). Székely filmjében Kabos a kispolgárból módos szállítási vállalkozóvá emelkedett Schneider Mátyást alakítja, akinek nemcsak a nejével, de annak liblingjével, az arisztokra­tikus komornyikkal (Csortos Gyula) is napi küzdelmeket kell vívnia. A film az úrhatnám polgár komédiájának variációja, és – bár a humor ezt elleplezi – implicit társadalomkritikát kínál, hiszen a polgári társadalmak legfőbb bázisát jelentő középosztály, pontosabban a magyar úri középosztály identitásának gyengeségéről, sérülékenységéről szól. Ugyanakkor a történetnek más társadalomtörténeti konnotációjú olvasatai is lehetségesek. Egyes értelmezések szerint az asszimilálódni igyekvő zsidóság és a deklasszálódó arisztokrácia súlyos – a harmincas évek végétől kiéleződő, majd a háború alatt tragikussá váló – konfliktusát mutatja be. Igaz, itt még Schneider Mátyás felülkerekedik – a háborús idők Schneider Mátyásainak azonban ez már nem sikerült.

Székely István különböző művészi és tömegkulturális impulzusokat gyúr egybe, a lektűrirodalom, a bulvárszínház és a kabaré egyes elemeit vegyíti, keresztezi. A ponyva­irodalomtól a fordulatokra építő cselekménymodellt és egyáltalán a cselekményközpontúságot, a bulvárszínháztól úgyszintén a sztoriirányultságot, illetve a dialóguscentrikusságot, míg a kabarétól a poéndramaturgiát veszi kölcsön, mégpedig olyan meggyőzően, hogy nagyjában-egészében a későbbi honi vígjátékok mindegyike ezt a modellt követi, alkalomadtán kopírozza. Kivált a kabaréhagyomány jelenléte feltűnő úgy a Hyppolit, a lakájban, mint a nyomdokain készült vígjátékokban: kevéssé az akció, inkább a dialógus hajtja előre a cselekményt, továbbá a filmek elbeszélésmódja epizódszerű, annyira, hogy egyes jelenetek gyakran önálló kabarétréfákként hatnak. Nem véletlen, hogy a harmincas–negyvenes évek legkeresettebb forgatókönyvírói jobbára népszerű kabarészerzők és/vagy a bulvárszínház mesterei: Nóti Károly mellett mindenekelőtt Mihály István (A papucshős, 1938) vagy Vadnay László (Meseautó, 1934; A csúnya lány, 1935).

A kulturális és művészeti inspirációk kiválasztásának és ötvözésének módja mellett Székely a miliőábrázolásban is irányt mutatott, amikor a reprezentáns óbudai helyszínekkel igyekezett kedvezni a saját környezetük megjelenítéséért hálás hazai nézőknek. A későbbi magyar filmekben – jóllehet zömében stúdióban forogtak – az alkotók rendre megtalálták a módját annak, hogy legalább egy-két jelenet erejéig kimenjenek a filmgyár falai közül, és ha kurtán-furcsán is, de vázolják azt a környezetet, amelyben a filmek közönsége él.

A Hyppolit, a lakáj sikere, Székelyé mellett, a teljes stáb pályáját sínre tette. A színészekét (Kabos és Csortos mellett Jávor Pál és Gózon Gyula is a korszak keresett művésze lett), az operatőrét (Eiben István a glamúrstílus első számú hazai mesterévé vált), a rendezőasszisztens-­vágóét (Benedek László Hollywoodig ­jutott, ahol – rendezőként – Székelynél nagyobb ­sike­re­ket aratott) és a zeneszerzőét (Eisemann Mihály zenéje kínálta az egyik ­mintát a ­következő időszak filmzenei stílusához). A Hyppolit, a lakáj nemcsak hasonló filmek sorát hívta életre a harmincas években, hanem egy majdnem ugyanolyat is. A történetet Székely István fél évtizeddel később – szolid változtatásokkal és még szolidabb sikerrel – ismét feldolgozta a Segítség, örököltem!-ben (1937).

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala