súgó szűrés
keresés

A papucshős

Rendező
Vaszary János
Bemutató
1938.09.01.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 21 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A papucshős a teljes hazai filmtörténet egyik leghumorosabb, egyúttal legmegrendítőbb darabja, igazi stílusbravúr. A harmincas évek végén született, abban az időszakban, amikor a glamúrromantikán repedezni kezdett a máz, a nevetés pedig néha fuldoklásba torzult.

A film a direktori mesterséget Budapesten és Párizsban kitanuló, regényeket és színműveket is jegyző Vaszary János rendezése. Vaszary a színházi munkákat követően a harmincas évek második felétől kezdett aktívan filmmel foglalkozni, forgatókönyvek tucatjait írta, melodrámát éppúgy (Bánky Viktor: Kölcsönadott élet, 1943), mint vígjátékokat (Bánky Viktor: Házassággal kezdődik, 1943; Daróczy József: Miért?, 1941). Nem egy forgatókönyvét maga rendezte meg – főszerepbe a feleségét, Muráti Lilit állítva –, ezek zöme ma is élvezetes (Házasság, 1942; Megálmodtalak, 1943).

A papucshőst Mihály István forgatókönyvéből készítette. Ez minden idők egyik legszomorúbb magyar filmje, pedig a poénátlaga semmivel sem gyengébb, mint a korábbi Kabos-filmeké. A történet 1913-ban kezdődik: Kovács Gyula önbizalommal telten szeretné megkérni szíve választottja, Rácz Nelly kezét, az azonban kikosarazza, és Balogh Miklóst választja helyette. Kovács egy hosszabb kocsmai kitérőt követően hazatérve öngyilkosságra készül, azonban annyira elázott, hogy a kísérlet nem sikerül, és elbóbiskol. Az álma jól indul (Nelly bocsánatot és a szívét kéri tőle), majd 1938-ig ugrunk az időben, amikor egyértelművé válik, hogy Kovács nem egy boldog házasságba lépett be, ugyanis felesége és anyósa terrorizálják őt. Álmában is öngyilkosságba menekülne, de felébred. Ellátogat Nelly esküvőjére, és bizonyos benne, hogy a lány vőlegényét papucsként fogja viszontlátni, ám csalódnia kell: Balogh könnyedén leszereli az őt terrorizálni igyekvő Nellykét. Kovács Gyula leforrázva távozik.

A papucshős a harmincas évek magyar vígjátékának igen szubverzív darabja, formája és értékszemlélete egyaránt rendhagyó. A formája azért, mert nagy szerepet juttat a fantázia-, illetve álomképeknek, továbbá időfelbontásos narratívát használ, az értékszemlélete pedig azért különleges, mert a kudarcról szól. A vígjátéki szcenika kisiklatása és kielégületlenségbe futtatása önmagában szokatlan, A papucshős specifikuma azonban nem a kudarc szimpla bemutatásában áll, hanem abban, hogy duplikálódik, sőt megháromszorozódik benne a kudarcélmény. A „selyma”, a harmincas évek magyar filmjeinek örökké regenerálódásra kész kabosi kisembere A papucshősben elbukik, sőt halmozott szenvedésre ítéltetik, hiszen háromszor kell durva mellőztetést elszenvednie (előbb a „valóságban”, majd az álmában, végül ismét a „valóságban”). Öngyilkossági kísérletei is kudarcosak, ráadásul azokat nem a megkönnyebbülés katarzisa követi, hanem a fájdalom „újrakeretezése”: a megváltó halál elmaradása a szenvedéstörténet folytatását (újabb mellőztetések) ígéri.

A papucshős Kabos Gyula egyetlen olyan filmje, amelyben főszerepet játszik, és mind közül a legszemélyesebb is. Kovács és Kabos Gyula monogramjának – illetve keresztnevének – azonossága nem véletlen. A Kabos Gyula búcsúját jelentő film a zsidótörvények árnyékában szomorú jelentésekkel telítődik, a melankolikus humor mellett benne van mindaz a fájdalom, amely a 20. századi magyar színjátszás egyik legjelentősebb egyéniségének jutott osztályrészül a harmincas évek végének eldzsungelesedő világában. Kevés szomorúbb pillanat van a magyar filmtörténetben annál, mint amikor Kabos Gyula hátat fordít a kamerának, és megalázva lassan kisétál a képből. A papucshősben ezt háromszor is megteszi. Nem sokkal a film után (1939 februárjában) hajóra száll, és elhagyja Európát. New Yorkban igyekszik letelepedni, de nem tud, és 1941-ben, 54 évesen belehal a sikertelenségbe, a nélkülözésbe, a honvágyba.

Filmtörténeti szempontból A papucshős nem is igazán a harmincas évek, inkább a második világháború utáni korszak filmje. Jóllehet a köztudatban kevéssé van jelen – legalábbis nem annyira közismert, mint a Hyppolit, a lakáj (1931), a Meseautó (1934), az Elnökkisasszony (1935) –, nemcsak a kabosi örökség egyik leginnovatívabb, de leghosszabb távon ható darabja. A kortárs magyar filmben is ott kísért a szelleme, jól mutatja ezt, hogy a kilencvenes évek egyik legkiválóbb közönségfilmje, a Sose halunk meg (Koltai Róbert, 1993) nem készülhetett volna el nélküle.

Míg a selyma őseredeti, klasszikus képviselőit a kortársi történetek kivetik magukból, A papucshős a selyma adaptálható változatát szerepelteti. A kortárs film ugyanis csak a selyma szenvedéstörténeteit – nem pedig a sikertörténeteit – képes hatékonyan megjeleníteni: a harmincas évek kisemberének bája a kortárs filmben idiotizmusnak hat. (A 2000-ben készült Meseautó-remake Bajor Imre által játszott Halmos Aladárja példázza ezt.) A selyma csak akkor életképes manapság, ha a figurájába beépül a történelmi tapasztalat. „A 20. század első felében történtek meg, s második felében tudatosultak az emberiség legnagyobb bűnei – írja Király Jenő Mágikus mozi című kötetében. – A történtek után valószínűleg nem fogunk már a Jókai-regények, a Capra-filmek vagy pl. John Ford Ifjú Mr. Lincolnja értelmében vett jó embereket látni a moziban, túl sok csalódás, fenntartás, félelem, felháborodás és undor dolgozik bennünk.” A papucshős még a Király által említett „tudatosulás” előtt készült, de megvan a vég – a történelem rettenetének – sejtése benne.

Irodalom

Király Jenő, Mágikus mozi. Műfajok, mítoszok, archetípusok a filmkultúrában, Budapest, 1998, Korona Kiadó, 259–271.