súgó szűrés
keresés

Én voltam

Rendező
Bárdos Arthur
Bemutató
1936.10.08.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 0 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A harmincas évek formájában és nyelvében szimpla és konvencionális magyar filmjei között felüdülést jelent egy-egy olyan mű, amelyben a kép funkciója nem pusztán a cselekmény illusztrálása. Amelyben az alkotók az árnyékokkal és a fénnyel, a montázzsal, a különböző plánméretekkel és a kameramozgatással játszanak, mi több: gondolatokat fejeznek ki általuk. A kevés, de sokszor idézett példák (Fejős Pál: Ítél a Balaton [1932] és Tavaszi zápor [1932]) mellé stílusbravúrjaival zárkózik fel az Én voltam, a színidirektor Bárdos Arthur (1882–1974) első és egyetlen filmrendezése.

A Bécsben játszódó cselekmény középpontjában egy lopás áll. A vállalat széfjéből nagy összegnek lába kél. A gyanú Kohlerre (Törzs Jenő) terelődik, akiről köztudott, hogy régóta költséges utazásról álmodozik és most realizálni kívánja a tervét. Szerelme, Wanda (Bulla Elma) magára vállalja a bűnt, és egy évre elítélik. Kohler csalódik a nőben (mert bűnösnek hiszi), Wanda pedig csalódik a férfiben (az ugyanis nem látogatja meg a börtönben). A valódi tolvaj azonban a vállalat másik munkatársa, Bornemann (Uray Tivadar), aki Mici (Erdélyi Mici), a dizőz oldalán kezd édes életébe, mígnem egy zálogos lebuktatja.

Bárdos a lehető legjobb iskolákat végezte: 1909-ben annak a Max Reinhardtnak volt az asszisztense, aki – egyebek mellett – a színpadi világítástechnika forradalmasításával vívott ki elismerést szerte a világon, és lett a húszas évek német expresszionista alkotóinak idolja. Az Én voltam legizgalmasabb stílleleményei hol az expresszionista filmet, hol az azzal egyfelől rokon (mert stilizált világokat építő), másfelől szembenálló (mert realista) kammerspielt idézik. A teljes film – hazai prizmán át szemlélve – rendhagyóan épül fel, emellett néhány epizód külön kitűnik újításával. Bárdos – oldalán a korszak legjelentősebb hazai operatőrével, Eiben Istvánnal és a filmen művészeti tanácsadóként dolgozó, a harmincas évektől a hatvanas évtizedig szép rendezői karriert befutó Gertler Viktorral – emlékezetes jeleneteket teremt. A Wanda elmeállapotának vizsgálatát elbeszélő epizódban pazar fény–árnyék-effektusokkal él; hasonló megoldást alkalmaz a Kohler és Bornemann közös mulatozásáról tudósító lokáljelenet élén, melyben ráadásképpen míves daruzással közelít a két figurára; továbbá szép – szintén ráközelítéssel erősített – hosszú snittet épít akkor, amikor a zálogos elmeséli, miképp leplezte le a lopott bankóval fizető Bornemannt.

Az Én voltam a formanyelve mellett tematikai szempontból is újszerű magyar film. Nóvuma, hogy szemben a korábbi bűnügyi filmes kísérletekkel (Lázár Lajos: A kék bálvány [1931] és Kísértetek vonata [1933]; Székely István: A repülő arany [1932]), szakít a viccelődéssel, a bűntematikát drámai közegbe ágyazza. Mindazonáltal sok ponton a Balogh Györgyi és Király Jenő által a „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929–1936 című könyvben „szégyenlős bűnfilmként” aposztrofált alakzat reprezentánsa: Bárdos Arthur odáig nem jut el, hogy a bűntematikát egy hulla köré épített cselekménnyel mélyítse el (erre Tóth Endre három évvel később készült 5 óra 40 című filmjéig kell várni). Az Én voltamban több szempontból is visszafogott vagy visszavont a bűntematika. A film – írja Balogh és Király – nem csak a hullát, a sikkasztást is szégyelli („… egy szerény sikkasztási ügyért Bécsbe kell menni. Itthon nem marad más, mint a báli problémák”), de még ez is kevés az alkotóknak, akiknek óvatossága határtalan: „Miközben a hullát elsikkasztó sikkasztástörténetet Bécsbe helyezik, még a sikkasztó sem a film főszereplője, csak mellékalak. Az utóbbi eljárás a krimit most már nem csak a bűn, hanem a szenvedély vizsgálatának lehetőségétől is megfosztja.”

Mindennek az a következménye, hogy a film egyrészt lélektani drámaként szolid – azaz nem maradéktalanul működképes – előképe a hatvanas évek művészfilmhullámának (nem véletlenül sorolta Nemeskürty István 1965-ben megjelent könyvében azon kevés kísérletek közé, amelyek a magyar filmművészet megteremtését célozták a harmincas évtizedben), másrészt tömegfilmként kifejezetten kudarcos. Sem nem krimi, sem nem thriller, sem nem noir. Ha Bornemann és Mici állna a centrumban, noir kerekedhetne belőle, amely azt mutatja meg, miként kerül a bűn vonzáskörébe a tisztességes polgár, és veszíti el az erkölcsi integritását; ha Mödliger nyomozóra (Kiss Ferenc) koncentrálna a film, aki nemcsak elkezdené, de végigvinné a nyomozást, krimi születhetne; ha nem Wanda, hanem helyette a szintén ártatlan Köhlert kerülne börtönbe, ahonnan megszökne és nyomozni kezdenie, thriller készülne.

Egészében az Én voltam üde színfolt a harmincas évek magyar filmjében, de nem problémamentes mű. Ha művészfilmként nézzük, akkor nem eléggé szofisztikált, ha bűnfilmként, akkor pedig nem eléggé bátor, hanem prűd, óvatoskodó.

Irodalom

Balogh Gyöngyi – Király Jenő, „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929–1936, Budapest, 2000, Magyar Filmintézet, 561–576.

Nemeskürty István, A magyar film története (1912–1963), Budapest, 1965, Gondolat Kiadó, 130–134.