Tagfelvétel

Vitézy László munkásságának első fele a dokumentarizmus jegyében állt. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése (1973) után a hetvenes évek végéig a Balázs Béla Stúdió vezetőségének tagja volt, ahol rövid-dokumentumfilmek rendezése és fényképezése fűződött a nevéhez. A legintenzívebben a BBS és a KISZ együttműködésében megvalósuló, az iskola, az oktatás, az ifjúságpolitika kérdéskörét tárgyaló filmekbe kapcsolódott bele: ő fényképezte a Dózsa népét (András Ferenc, 1972), a Fellebbezést (Mihályfy László, 1972), a Küldöttválasztást (Dárday István, 1972), s egyik rendezője volt a Nevelésügyi sorozatnak (1973). Társrendezőként is hasonló jellegű, a Kádár-kori közélet anomáliáit leleplező filmekben vett részt, mint a tanügyi kérdések taglalását folytató Mit látnak az iskolások? (Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel, 1977), a családi tragédia nyomába eredő Tárgyilagosan (Erdőss Pállal, 1977), vagy a címével sokat sejtető (konkrétan két szobor kálváriája körül bonyolódó) Leleplezés (Szalai Györgyivel, 1979). A BBS-ben készült filmek közül Vitézy egyetlen önálló rendezése (a Nevelésügyi sorozat epizódján kívül) a Tagfelvétel volt. A rendező hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától készülő egész estés filmjei ezt a vonulatot folytatták, így a Budapesti Iskolához kapcsolódtak. Az irányzat ezen időszakában a fikció és dokumentarizmus korábbi kiegyenlített viszonya azonban már felborult, s egyrészt visszatértek a hagyományosabb múltfeltáró, „beszélőfejes”, hosszú-dokumentumfilmek, másrészt a szociografikus igény és a társadalomkritikus attitűd a fikció felé közeledett. Vitézy két filmjével is (Békeidő, 1980; Vörös föld, 1982) az utóbbi törekvés képviselője lett, a nyolcvanas évek végétől pedig végképp a játékfilm mellett kötelezte el magát (Érzékeny búcsú a fejedelemtől, 1987).

A Tagfelvétel különös erénye, hogy nem kizárólag riportformában dolgozza fel a témáját, hanem a társadalmi-politikai jelenségek visszásságainak tettenérésében perdöntő módszert alkalmaz: szituációs dokumentumfilmet forgat. Valós, várhatóan önmagán túlmutató politikai eseményt rögzít, természetesen a résztvevők tudtával. Sőt, a cinéma vérité szellemében arra is számít, hogy a jelenlévők a kamerának még inkább meg akarják mutatni társadalmi szerepvállalásuk komolyságát, s épp ezzel leplezik le kíméletlenül magukat. Ennek a módszernek az első, s rögtön kiváló darabja Gazdag Gyulától a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969), illetve a A válogatás (1970), majd az Ember Judittal forgatott A határozat (1972/1984). Mindhárom BBS-produkcióban azt látjuk, ahogy funkcionáriusok, káderek, pártvezetők szinte büszke öntudattal tetszelegnek politikai szerepükben; abban a meggyőződésben, hogy amit tesznek, az jó, hogy erre ők alkalmasak, jó ügyet szolgálnak. Erről tanúskodik a Hosszú futásodra… saját versét felolvasó tanácselnökének önelégült mosolya, vagy A határozat végén, a jól megcsinált „jelenet” után kamerába nevető politikusok. Utóbbi esetében azért a náluk okosabb pártvezetők észbe kaptak, s a filmet gyorsan betiltották.

A Tagfelvétel egy tizennyolc éves KISZ-es pártfelvételét követi végig három tételben. Először a KISZ-gyűlést látjuk, amely elfogadja a javaslatot, ezt a jelölttel folytatott riport követi, majd ismét „szituációban” vagyunk, a párttaggyűlésen, amely megszavazza magát a felvételt. Példaértékű a demokrácia működése: a KISZ-gyűlésen ugyan akad egy kétkedő, a többség mégis támogatja a jelölést, a pártszervezet határozata pedig egyhangú. Ezúttal tehát nem a demokrácia működési módja, álságos manipulációja a film tárgya (mint A határozat esetében), hanem talán még egy ennél is alapvetőbb probléma: a kiürülése.

Nehéz nem tiszteletlenül beszélni a megszólalókról, de hát mégiscsak, üzemi szinten ugyan, de az uralkodó osztály és az uralkodó párt képviselőiről volna szó. S még csak nem is a láthatólag teljesen tájékozatlan, naiv párttagjelölt a legkínosabb, akiről talán az sem mondható el, hogy karrierista volna. Jóval árulkodóbb a KISZ- és a pártfunkcionáriusok üres semmitmondása, fontoskodással álcázott ostobasága, önleleplező nyelvhasználata, teljes alkalmatlansága. Ám ami még ennél is rosszabb és kiábrándítóbb, amikor az egyszerű tagságtól ugyanezt az üres beszédmódot halljuk, mivelhogy ez a minta. Arról nem szólva, amire a film ugyan nem kérdez rá, ám pontosan kiderül magából a folyamatból: párthatározatot teljesítenek, miszerint fiatalítani kell, s erre éppen ezt a jó kádernek tűnő szegény fiút választották ki. A többi: színjáték. Az interjú is sokatmondó, ám a film igazán a két szituációs saroktételben erős: ahogy a kézi kamera sokszor gyors mozgásokkal „csípi el” a megszólalók gesztusait; ahogy a tekintetekben – így például a hallgatag többség látható feszengésében – éri tetten a politikai rendszer lényegét, amely még csak nem is hazug vagy rosszindulatú. Egyszerűen üres: a szavak meg a határozatok mögött nincs semmi, értelmetlen és érdemtelen szócséplés az egész.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala