Tartsd eszedben

Erdélyi „hideg napok”: 1940-ben, a terület visszafoglalásakor a szilágysági Ipp községben egy gránátokat szállító kocsi felrobbant, két magyar katona életét vesztette. A megalapozatlan gyanú a Vasgárdistákra terelődött, s bosszúból magyar különítmények egyetlen éjszaka alatt 157 román lakost gyilkoltak meg, köztük nőket és gyerekeket, válogatás nélkül. Az öldöklésnek csak felsőbb utasítás vetett véget, ám a tetteseket – szemben az újvidéki vérengzés irányítóival – később sem vonták felelősségre. Domokos János az 1997-es Magyar Filmszemlén a dokumentumfilm kategória fődíját nyert alkotása egyrészt a drámai napot idézi fel, másrészt a történelmi trauma jelenig tartó tovább­éléséről, a két nemzetet megosztó politikai megnyilatkozásokról, s ugyanakkor az egyszerű emberek megbékéléséről tudósít.

A Tartsd eszedben a múlt bűneinek bevallásával is fontos szerepet vállal, s erre a cím kategorikus imperatívusza is egyértelműen felhívja a figyelmet. Noha az öldöklés elítélése nem lehet kétséges, megítélésébe keverednek relativizáló megfontolások, amelyek a szembenézést kritikával illetik. Ahogy Cseres Tibor regénye, illetve az abból készült Kovács András-film (Hideg napok, 1966) esetében is sokan bírálták „a szennyes kiteregetését”, s arról beszéltek, miért nem a későbbi, a magyar lakosságot ért atrocitásokról beszélünk, amikor az újvidéki mészárlás bosszújaként a szerbek gyilkolták a magyarokat, úgy az ippi megtorlás kapcsán is az egyik megszólaló (ráadásul lelkész) szóba hozza a magyarokat ért 1919-es trianoni sérelmeket. Csakhogy – amiképpen ez a túlélő családtagok többségének nyilatkozatából kiderül, legyenek azok magyarok vagy románok – az ilyesfajta „méricskélésnek” nincs helye, amikor felmérhetetlen pusztításról és károkról beszélünk; az egyetlen megoldás a megbocsátás lehet, s a népek békés egymás mellett élése. Utóbbi ráadásul nem volt üres fordulat, hiszen azon a bizonyos éjszakán jónéhány románt magyar családok bújtattak el, s a jelenben is ezt idézik fel egymás közt a román és magyar szomszédok. Pontosabban általában nem nagyon beszélgetnek ezekről a régi dolgokról, hiszen annyira fájdalmasak – mindkét fél számára.

Domokos János jórészt hagyományos eszközökkel dolgozza fel a témát. A múltidézéshez a magyar csapatok bevonulásáról tudósító korabeli propagandaanyagokat használ fel, a múlt továbbélését pedig többéves nyomkövető feltárás során és interjúkban örökíti meg. Utóbbiakban sok aktuális eseményt látunk: megemlékezéseket, ünnepi szónoklatokat a meg­gyil­kolt román lakosok, illetve a két magyar katona emlékművénél és sírjánál, továbbá nacionalista megmozdulásokat. Újszerű azonban a rendező anyagkezelése, szemléletileg és formailag egyaránt. Nem kommentál, nem értelmez, hanem mindezt a nézőre hagyja. Voltaképpen nem tesz mást, mint egymás mellé helyezi a különféle megnyilatkozásokat, álláspontokat, legyenek azok akár szélsőségesen eltérők. Gyakran a megemlékezések menetében is egymás mellé kerülnek ezek, amikor például a román emlékműnél a magyar polgármester is elmondhatja a megbékélésről, európaiságról szóló szavait, ám a képeken jól látható a helyzet fonáksága, a protokolláris feszengés, őszintétlenség. Ennél jóval meggyőzőbbek a hétköznapi emberek vallomásai. Van, aki inkább hárít, lezártnak tekinti a múltat, s van, aki nem tud szabadulni annak terhétől, és folyamatosan könnyeivel küszködik. S persze akadnak olyanok, leginkább hivatásos politikusok, szervezetek vagy egyházak képviselői, akik aktuális ideológiák, nemzeti érzelmek kifejezésére használják fel a múlt – egyébként jogos – sérelmeit. Domokos mindenkinek hangot és képet ad – de csak ennyit, kommentárt már nem, azt a nézőre bízza.

A film formailag is a különböző történelmi és emlékezeti narratívák párhuzamát erősíti fel. Az elektronikus technikának köszönhetően a rendező gyakran él a kép a képben funkcióval, vagyis a párhuzamos emlékek-események egyszerre, egymás mellett, jobban mondva egymásban futnak a szemünk előtt, összetartozásukat, elválaszthatatlanságukat és egymás mellé (s nem pedig egymás fölé vagy egymás után) rendeltségüket szemléltetve. A tárgyszerű múltidézést pedig az archív felvételek lassítása, kimerevítése övezi fel meditatívabb, metaforikusabb jelentéssel. E megoldások a nyolcvanas évek kísérleti filmjeit idézik, valamint Forgács Péter szintén akkor induló nagyszabású Privát Magyarország-sorozatát (1988). Feltűnő a filmben továbbá a szokásostól eltérő, igen erőteljes zenehasználat (Witold Lutosławski Gordonkaversenyének részlete). A Tartsd eszedben azonban csak tágítja, de nem lépi át a riport-dokumentumfilm határait. Szerkezetében elvontabb jelentésre törekszik, ám riport­alanyainak megadja a lehetőséget az egyértelmű és határozott állásfoglalásra. Ennek szellemében a film utolsó mondata a múltat leginkább megszenvedő, a nemzeti traumát legjobban átélő visszaemlékező szájából így hangzik: „Én utálom a politikát.”