súgó szűrés
keresés

Nemes Nagy Ágnes: 64 hattyú

Szerző
Nemes Nagy Ágnes
Kiadás éve
1975
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
288
A szócikk szerzője
Horváth Kornélia

A 64 hattyú Nemes Nagy Ágnes első, Tanulmányok alcímet viselő esszékötete, amelyet a szerző életében s azután is még számos másik követ: ilyen az 1982-es Metszetek. Esszék, tanulmányok, a Babitsról A hegyi költő címmel írott tanulmány, az 1987-es Látkép, gesztenyfával. Esszék és az 1988-as Szőke bikkfák. Verselemzések. Összegyűjtött esszéi 1989-ben és 1992-ben Szó és szótlanság, illetve A magasság vágya címmel jelentek meg. A Nemes Nagy egész prózai életművét felölelni kívánó eddigi legteljesebb kiadvány pedig Honti Mária szerkesztésében 2004-ben jelent látott napvilágot két kötetben, Az élők mértana I–II. címmel.

A 64 hattyú éppen elsősége miatt válik kiemelt fontosságúvá Nemes Nagy prózai életművében. A szerző ugyanis itt alapozza meg a maga számára a pályatársai (Weöres Sándor, Rónay György, Somlyó György stb.) által is művelt sajátos műfajt: a tanulmányértékű esszé műfaját. S teszi ezt valójában egy tárgyra, a költészet és a vers témájára koncentrálva. E tekintetben a kötet két alfejezete, amelyek közül az első névleg esszéket tartalmaz, míg a második a Verselemzések alcímet viseli, voltaképpen nem különbözik: az utóbbiban is Nemes Nagynak a versről, a ritmusról, a költői képről és a költői szóról alkotott gondolatai szervezik a rövid írásokat. Ám a bennük kifejtett meglátások joggal tarthatnak igényt az irodalomtudományos, mi több, irodalomelméleti észrevételek rangjára (amelyek gyakorta az orosz formalizmus vagy az amerikai Új Kritika verselméleti tudósainak megállapításaira emlékeztetnek). Csak néhány példa: „A vers elsősorban: struktúra, szerkezet, szervezet. Így több is, más is, mint részeinek összege; a részek értelme, fontossága, minősége az egészben gyökerezik.” (József Attila:Eszmélet) „A művészet hatása végső soron az anyag ilyen vagy olyan rendezettségétől függ.” (Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?) „A versírás mesterségének két különösen nehéz próbatétele van: a vers indítása és a vers befejezése.” (Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz)

A kötet egyik, talán legfőbb alapkérdése a versírás mikéntjére és miértjére, az ihlet mibenlétére, és e helyzet költő általi megélésére és megértésére vonatkozik. Mint írja: „A téma sok-sok lehetősége közül az itt következő elmélkedésekben főképpen egy dolog érdekelt engem: a vers alakulása, a szó több értelmében. Érdekelt a vers létrejötte, kialakulása az élménymagtól a kész versig, és érdekelt a vers alakulása, úgy, ahogyan részben kortársként megfigyelhettem, szemmel kísérhettem a 20. századi vers, versfunkció, versélmény nagy változásait a megelőző vers-eszményekhez képest.” (64 hattyú) (Nemes Nagy jelzi azt is, hogy az „írófélék” számára a kérdések fontosabbak a válaszoknál [A nyelv válságáról].) De ugyanígy foglalkoztatja a vers befogadóra mért hatása és ezzel kapcsolatban a „versemlékezet” kérdése is (Rózsa, rózsa). S több esszéjében is hangsúlyozza azt a meghatározó gondolatát, ami számos verséből is kiolvasható, így például a Napforduló műveiből, különösen a Fák című költeményből, miszerint a vers sajátos és elementáris közvetítést jelent az ismeretlen és a „valóság”, a tudattalan és a tudat között. A világ tárgyszerűsége, a dolgokban megragadható élettelisége ezért is kapcsolódik össze Nemes Nagy gondolkodásában a megismerés és önmegismerés szigorú, fegyelmezett és önelemző igényével: „Mert a cél változatlanul a bensőbb, rejtettebb, az eddig névtelen és kimondatlan költői látomás rögzítése.” (64 hattyú) S ennek a világ- és önmegismerésnek a költő számára a legfőbb fegyvere a szó: az a szó és az a nyelv, amely, mint a késő modern magyar irodalom képviselői (Pilinszky, Ottlik, Mészöly, Mándy, Kertész és mások) oly gyakran leírták, mintha eleve alkalmatlannak bizonyulna a közlésre. Az írói-költői feladat a nyelv inerciájának, köznapiságának és hamisságának leküzdésében, vagyis végső soron a nyelv – költői – átalakításában áll. Nemes Nagy ezt ekképpen fogalmazza meg: „Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó. A szónak értelme van. És meg nem szűnő élményünk a százszor regisztrált hasadás a szó mint mindennapi kommunikációs eszköz és a szó mint versre használt eszköz között. Más művészeteknek semmi gondjuk az ilyesmivel.” (64 hattyú)

Nemes Nagy esszéi – és ez egész prózai életművéről elmondható–, könnyen olvasható, gyakran egyenesen „szórakoztató”, ugyanakkor rendkívül pontos, „megmért” és szabatos nyelven szólnak az olvasóhoz. Amint ő nyilatkozik erről: „eszem ágában sincs érthetetlennek lenni. Egy betűt le nem írtam életemben abból a célból, hogy érthetetlen legyen. […] Ellenkezőleg: hiszek az észben.” És ez a költő szerint a verseire is vonatkozik. (Társalkodás erről-arról)

Irodalom

Ács Margit, 64 hattyú. Nemes Nagy Ágnes esszéi = Erkölcs és rémület között. In memoriam Nemes Nagy Ágnes, szerk. Domokos Mátyás – Lengyel Balázs, Budapest, 2004, Nap Kiadó.

Balassa Péter, Létpoétika és verskertészet. Nemes Nagy Ágnes Metszetek című kötetéről és az esszépróza esztétikájáról = Uő., Észjárások és formák. Elemzések és kritikák újabb prózánkról, 19781984, Budapest, 1985, Tankönyvkiadó.

Z. Urbán Péter, Szilárd szökőkút, folyékony szobor. Nemes Nagy Ágnes költészetszemlélete Uő., Az önreflexió mintázatai Nemes Nagy Ágnes költészetében, Budapest, 2015, Ráció Kiadó.