Nemes Nagy Ágnes: 64 hattyú

A 64 hattyú Nemes Nagy Ágnes első, Tanulmányok alcímet viselő esszékötete, amelyet a szerző életében s azután is még számos másik követ: ilyen az 1982-es Metszetek. Esszék, tanulmányok, a Babitsról A hegyi költő címmel írott tanulmány, az 1987-es Látkép, gesztenyfával. Esszék és az 1988-as Szőke bikkfák. Verselemzések. Összegyűjtött esszéi 1989-ben és 1992-ben Szó és szótlanság, illetve A magasság vágya címmel jelentek meg. A Nemes Nagy egész prózai életművét felölelni kívánó eddigi legteljesebb kiadvány pedig Honti Mária szerkesztésében 2004-ben látott napvilágot két kötetben, Az élők mértana I–II. címmel.

A 64 hattyú éppen elsősége miatt válik kiemelt fontosságúvá Nemes Nagy prózai életművében. A szerző ugyanis itt alapozza meg a maga számára a pályatársai (Weöres Sándor, Rónay György, Somlyó György stb.) által is művelt sajátos műfajt: a tanulmányértékű esszé műfaját. S teszi ezt valójában egy tárgyra, a költészet és a vers témájára koncentrálva. E tekintetben a kötet két alfejezete, amelyek közül az első névleg esszéket tartalmaz, míg a második a Verselemzések alcímet viseli, voltaképpen nem különbözik: az utóbbiban is Nemes Nagynak a versről, a ritmusról, a költői képről és a költői szóról alkotott gondolatai szervezik a rövid írásokat. Ám a bennük kifejtett meglátások joggal tarthatnak igényt az irodalomtudományos, mi több, irodalomelméleti észrevételek rangjára (amelyek gyakorta az orosz formalizmus vagy az amerikai Új Kritika verselméleti tudósainak megállapításaira emlékeztetnek). Csak néhány példa: „A vers elsősorban: struktúra, szerkezet, szervezet. Így több is, más is, mint részeinek összege; a részek értelme, fontossága, minősége az egészben gyökerezik.” (József Attila:Eszmélet) „A művészet hatása végső soron az anyag ilyen vagy olyan rendezettségétől függ.” (Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?) „A versírás mesterségének két különösen nehéz próbatétele van: a vers indítása és a vers befejezése.” (Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz)

A kötet egyik, talán legfőbb alapkérdése a versírás mikéntjére és miértjére, az ihlet mibenlétére, és e helyzet költő általi megélésére és megértésére vonatkozik. Mint írja: „A téma sok-sok lehetősége közül az itt következő elmélkedésekben főképpen egy dolog érdekelt engem: a vers alakulása, a szó több értelmében. Érdekelt a vers létrejötte, kialakulása az élménymagtól a kész versig, és érdekelt a vers alakulása, úgy, ahogyan részben kortársként megfigyelhettem, szemmel kísérhettem a 20. századi vers, versfunkció, versélmény nagy változásait a megelőző vers-eszményekhez képest.” (64 hattyú) (Nemes Nagy jelzi azt is, hogy az „írófélék” számára a kérdések fontosabbak a válaszoknál [A nyelv válságáról].) De ugyanígy foglalkoztatja a vers befogadóra mért hatása és ezzel kapcsolatban a „versemlékezet” kérdése is (Rózsa, rózsa). S több esszéjében is hangsúlyozza azt a meghatározó gondolatát, ami számos verséből is kiolvasható, így például a Napforduló műveiből, különösen a Fák című költeményből, miszerint a vers sajátos és elementáris közvetítést jelent az ismeretlen és a „valóság”, a tudattalan és a tudat között. A világ tárgyszerűsége, a dolgokban megragadható élettelisége ezért is kapcsolódik össze Nemes Nagy gondolkodásában a megismerés és önmegismerés szigorú, fegyelmezett és önelemző igényével: „Mert a cél változatlanul a bensőbb, rejtettebb, az eddig névtelen és kimondatlan költői látomás rögzítése.” (64 hattyú) S ennek a világ- és önmegismerésnek a költő számára a legfőbb fegyvere a szó: az a szó és az a nyelv, amely - mint a késő modern magyar irodalom képviselői (Pilinszky, Ottlik, Mészöly, Mándy, Kertész és mások) oly gyakran leírták - mintha eleve alkalmatlannak bizonyulna a közlésre. Az írói-költői feladat a nyelv inerciájának, köznapiságának és hamisságának leküzdésében, vagyis végső soron a nyelv – költői – átalakításában áll. Nemes Nagy ezt ekképpen fogalmazza meg: „Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó. A szónak értelme van. És meg nem szűnő élményünk a százszor regisztrált hasadás a szó mint mindennapi kommunikációs eszköz és a szó mint versre használt eszköz között. Más művészeteknek semmi gondjuk az ilyesmivel.” (64 hattyú)

Nemes Nagy esszéi – és ez egész prózai életművéről elmondható– könnyen olvasható, gyakran egyenesen „szórakoztató”, ugyanakkor rendkívül pontos, „megmért” és szabatos nyelven szólnak az olvasóhoz. Amint ő nyilatkozik erről: „eszem ágában sincs érthetetlennek lenni. Egy betűt le nem írtam életemben abból a célból, hogy érthetetlen legyen. […] Ellenkezőleg: hiszek az észben.” És ez a költő szerint a verseire is vonatkozik. (Társalkodás erről-arról)