súgó szűrés
keresés

Kertész Imre: A kudarc

Szerző
Kertész Imre
Kiadás éve
1988
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
390
A szócikk szerzője
Horváth Péter

A Kertész-életmű egyik legjelentősebb prózaírói teljesítménye, A kudarc több mint tíz évnyi hallgatás után látott napvilágot. A mű elsősorban kompozicionális összetettségénél fogva különleges darabja a szerző epikai művészetének. Kertész első prózai munkái alapvetően egy fiktív történet elbeszélésére épültek, amelyben a főszereplő saját történetének alanyaként vetett számot tapasztalataival. Az élettörténeti narratíva konvencionális modellje helyébe lépő új regényben főhősként immár a művét író figurája jelenik meg. Kertész tehát alkotói pályáján első alkalommal egy olyan regénytípus kidolgozására vállalkozott, amely saját irodalmi megformáltságát tette esztétikai reflexió tárgyává. Az epikai műforma részeként a fikcionális önfeltárás, a regény a regényben poétikai elv alkalmazása révén A kudarc már nem egy történet elbeszéléséről, hanem az „egyetlen lehetséges regény” megírásáról szól.

A kudarc esztétikai erényei az összetett fikcionális struktúrából, a parabolikus jelentésképzésből, a különböző tapasztalati rétegek (empirikus, emlékezet, imaginárius, álombeli) egymásba játszásából, a szövegbe kódolt önéletrajzi olvasás lehetőségéből, valamint az elbeszélői világértelmezést átható etikai problémafelvetések meghatározó szerepéből származnak. A két részre tagolt regény első fejezetében az idős Köves mindennapi alkotómunkájának, íróvá válásának és közvetlen életkörülményeinek, lakásának, házasságának leírása áll a középpontban. A változatos beszédmódokat ötvöző narráció belső feszültsége a folyamatos (ön)reflexióból, a tárgyi és eszközvilág aprólékos leírására való törekvésből, az ironikus modalitásból és az idézett szövegek értelmezéséből ered. A legfontosabb szervezőelvet mégis az írói munka ábrázolása jelenti, amelyben az író újraolvassa és kommentálja korábbi jegyzeteit, betekintést enged műfordítói gyakorlatába, illetve elbeszéli a Sorstalanság kiadói visszautasításának történetét. A második fejezet az öreg által megírt regény szövegét tartalmazza, amelyben Köves idegenként tapasztalja meg és idézi fel fiatalkorát. Az önéletrajzi fikcióhoz nagyrészt Kertész az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig tartó életszakasza szolgáltatta az elsődleges élményanyagot; tehát az az időszak, amely az első részben szereplő író közvetlen előtörténetét képezi. A két, egymáshoz kapcsolódó fejezet időkezelése kiegészíti egymást; míg az első az író jelenbeni szituáltsága köré épül, addig a második a fikcionált élménymúltban játszódik. Ennek megfelelően a két szövegegység főszereplője is megfeleltethető egymásnak; az „öreg” és Köves párosa az önéletrajzi alany kettős szituáltságát fejezi ki. A kudarc második része Köves egy idegenségében is ismerős városba való megérkezését, munkába állását, elbocsátásait, szerelmi kalandjait, barátságait, börtönőri szolgálatát és független újságíróvá válását meséli el. A szöveg poétikai karakterét az elvont példázat műfaja határozza meg, ami a történeti realitást és a mitikus-mesei világot ötvöző, kronotopikus valóság felépítésében nyeri el jelentését. Köves az „ismerős idegenség” tapasztalatán keresztül érzékeli környezetét, amelynek abszurd, kiismerhetetlen rendjében passzív, az eseményeket alakítani képtelen, kiszolgáltatott szereplőként hányódik. Kertész számára a parabolikus szövegalakítás ilyen formájához elsősorban Kafka regényei, különösen A per és A kastély jelentették a legfontosabb irodalmi mintát; a magyar epikai hagyományban pedig Déry Tibor G. A. úr X.-ben című műve tekinthető előképének.

A kudarc két, egymást tükröző szövegegysége a regényíró és műve közti viszonyt nem lezárt aktusként, hanem az írás folyamatában viszi színre. A körkörös regénykompozícióban a legfontosabb referenciát a kő jelenti, amely a sorszerű determináció és a készülő mű anyagának metaforájaként egyaránt értelmezhető. Kertész Camus Sziszüphosz mítosza című szövegét használja fel annak bemutatására, hogy az író miként formálja művé saját élményvilágát. Az önéletrajzi jellegű, egzisztenciális munka az élmények „következetes elsorvasztásával” dolgozza fel saját múltját; ami egyet jelent a Sziszüphosz által görgetett szikla felmorzsolásával, amíg nem marad belőle több, mint egy apró kavicsdarab. Az élményanyag megírása, irodalmi műalkotásként megformálása azért jelenti egyúttal az író halálát is, mivel az írói munka önfelszámoló jellege az író élményéletének lezárulását jelenti. A mű záróképe, amelyben az öreg Köves kezében a kavicsdarabbal lefordul az iratszekrény előtt álló székéről, az élményéletétől az írás révén megfosztott író halálának pillanatát rögzíti.

Kertész egyik írásában a következőképpen indokolta a regény címadását: „A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény.” (Gályanapló) A kudarc Kertész életművében annak epikai példája, hogy az élményesztétika egzisztenciális destrukciója miként kapcsolódik össze a negatív bizonyosság tapasztalatával. A mű ennyiben lehet érvényes „egzisztenciális példázata” egy olyan munkának, amelynek epikai igazsága az „önmagával és a sorsával szembeszegezett szabadság” elérésében határolható körül. Mert az elkerülhetetlen kudarc felismerése csak művészi feldolgozása révén kölcsönözhet erkölcsi erőt a túlélőnek, s válhat a sziszifuszi írói munkában rejlő egzisztenciális tanúságtétel felmutatásának alapjává.

Irodalom

Csuhai István, A lehetséges regény. (Kertész Imre: A kudarc.),Forrás, 1990/3.

Györffy Miklós, A kő és a hegy, Jelenkor, 1989/10.