súgó szűrés
keresés

Sarkadi Imre: A szökevény

Szerző
Sarkadi Imre
Kiadás éve
1962
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
1-2. köt.
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A Sarkadi Imre életművéről a Kortárs hasábjain, majd az írószövetségben zajló vitákban (1962) igazából igen kevés szó esett a B. Nagy László gyűjtötte és szerkesztette A szökevény második kötetéről, amelyik az egy évvel korábban elhunyt szerző elbeszéléseit és karcolatait tartalmazta. A résztvevő kritikusok nem vették számba, hogy mennyi addig ismeretlen, közöletlen, a hagyatékban maradt írás került a három ciklusra tagolt gyűjtemény legutolsó részébe. De azt sem tárgyalták, hogy abból a két elbeszéléskötetből (Veréb-dűlő, 1954; Elmaradt találkozás, 1956), amelyik még az író életében napvilágot látott, hányat hagyott ki a szerkesztő, s hány olyan novellát rakott viszont be, amelyek korábban, főként a koalíciós időkben, azaz a kommunista rendszerváltás előtt a különböző folyóiratokban, főleg a Válaszban jelentek meg. A könyv mindezeknek megfelelően kialakított szerkezete a műveket feltételezett keletkezésük, illetve megjelenésük időrendjében sorjáztatta egymás után, nem hagyva kétséget a válogatás értékszempontjai felől – még ha az utószó, a SarkadiImre emlékezete kevés teret szánt is az írói világkép poétikai és szemléleti jellegzetességeinek minősítésére.

Az összeállítás szembetűnő jegye, hogy az Elmaradt találkozást meghagyja cikluscímként, a Veréb-dűlőt viszont nem, hanem helyette egyrészt A szökevény, másrészt a Kútban szerepel, mint amelyek magukba foglalják az 1954-es, József Attila-díjra érdemesült könyv legtöbb elbeszélését. Ám korántsem mindegyiket, kimarad például a Kezdet kezdetén, a Két malomkő között, a Tűz és víz, a Szerelmesek és az András nehéz napjai – csupa olyan, a termelőszövetkezetek szervezéséről és „működéséről” szóló alkotás, amelyek ideológiai töltése és mozgósító szándéka annyira nyilvánvaló, hogy kicsorbítja a még a legsematikusabb művekből sem hiányzó társadalomkritika élét. Ezeknek a szerzeményeknek a kihagyása eleve annyit jelent, hogy B. Nagy ítélete ellentétes azokéval, elsősorban Márkus Istvánéval, akik Sarkadi 1949 és 1954 között keletkezett műveit tartják maradandóknak. Erre az elismerésre szinte egyedül a Kútban méltó, s nem feltétlenül a belőle készült cannes-i fesztivál díjas film, a Körhinta okán, hanem a paraszti világ bensőséges rajza, lírai futamokkal dúsított elbeszélésmódja és időfelbontásos, azaz nem egyenes vonalú cselekményvezetése miatt. Hozzá lehet viszont tenni, hogy nem lépett túl a sematikus konfliktustípuson: a társadalmilag új, a holnap képviselői a fiatalok, a negatív póluson pedig a magántulajdonhoz, a múlthoz, a családhoz kötődő idősek állnak, továbbá, hogy a falusi környezetet úgy láttatja, mint amelyik alkalmatlan terepe a személyiség feltörekvési vágyának, illetve e vágy beteljesítésének.

A gyűjtemény elejére tehát az 1949 előtt született elbeszélések kerültek. Mitológiai parafrázisok, amelyek Németh Lászlónak a modern irodalom és a mitológia összefüggését a „mítoszi csóva” képével szemléltető gondolatától is kaphattak ösztönzéseket (Párbaj az igazságért; Ödipusz megvakul; A szatír bőre). Ödipusz és Antigoné, Hektor és Akhilleusz, Marszüász és Apolló történetei olyan erkölcs híján való világot mutatnak, ahol gátlástalanul lehet ölni, a társat kéjes örömmel megalázni. Mítoszi történet a Kőműves Kelemen is, amelynek drámaváltozataiból írja majd Ivánka Csaba a sikeres rock-ballada szövegét. Sarkadi szemléletének eredetisége a félelem motívumának középpontba állításában mutatkozik meg. A főszereplőnek az ártatlan (és értelmetlen) áldozatról vallott gondolata az „Építjük a nép országát!” jelszó idején mint az ellenség hangja szólalhatott meg: „Nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó – és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva”. A félelem pszichózisa mozgatja a háború utáni éveket idéző novellák közül a Szilassy és Darshe főfiguráit is: az előbbi retteg, mert századosként 1944 végén a nyilasokkal el akarta vitetni az utóbbit, aki viszont üzlete államosításától fél. „Nem így gondoltuk, mi? Maga se, de én se” – mondja, cinkosságot ajánlva, Csurka István hősének (Döglött aknák [Ki lesz a bálanya?]) elődjeként. A Népítélet a magántulajdon kisajátítása mellett érvel. A gyáva előképe, a Három játék és A drót a gátlástalanság és a morbid felelőtlenség példáit mutatják fel. A mitologikus, illetve a jelen idejű történeteket két háborús témájú írás követi: az öncélú öldöklés rajza, a Pokolraszállás, amelynek Zsigmond hadnagya testesíti meg B. Nagy szerint az író „életművének központi morális problémáját”, a diabolikus emberi magatartás vonzását és taszítását. A szökevény valószínűtlen elbeszélésformájával is kitűnik: Victor Hugo Egyhalálraítélt utolsó napjához hasonlóan a főhős maga beszéli el a kivégzése pillanatáig, hogyan ámította ő magát és hogyan hunyászkodtak meg a szülei, a felesége a félig civil, félig katona különítmény előtt.

Az Elmaradt találkozás ciklusának címadója egy matematikai zseniről szól, akinek a halála miatt a jelent éppúgy lehet gyűlölni, mint a „rongy múltunkat”. A társadalmi közérzetet, közhangulatot „szondázzák” más elbeszélések, tárcák is (Elintézett panaszokAmiért verekednek), vagy a magánélet konfliktusait ragadják meg (Csillagom – JuliskámA házasságközvetítő). Több darab a nagyobb alkotások „melléktermékének” látszik (Hamisság a borbanMindennek ára van). Hogy a pályakezdő művek sugalmazta „kötetlen erkölcs és önpusztító elkeseredés” (Pomogáts Béla) 1956 körül és után végletesebb hangulattal telítődött, arra a Mementó és a Farkaskaland lehet a példa. Az előbbi a „Nem csináltam semmit életemben” öngyötrésével és végzetes felismerésével: „Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban”. Az utóbbi befejezetlen mondata – „Volt valami nemes ebben a bolond állatban: nemes, hogy elfogadta a kihívást, hogy szemtől szembe küzdött, s nem futamodott meg, mint...” – Sarkadi félbetört pályáját is példázza: „következetesen nyomozza végig a rossz útját” (Juhász Béla), ám nem érhet a végére, hogy visszafordulhasson a jó felé.

Irodalom

B. Nagy László, Sarkadi Imre = Élő irodalom, szerk. Tóth Dezső. Budapest, 1969, Akadémiai Kiadó.

Hajdu Ráfis, Sarkadi Imre, Budapest, 1973, Akadémiai Kiadó.

Juhász Béla, Sarkadi Imre novellái = Uő., Irodalom és valóság. Budapest, 1977, Szépirodalmi Kiadó.

Kis Pintér Imre, Hit és önámítás = Uő., Helyzetjelentés, Budapest, 1979, Szépirodalmi Kiadó.

Pomogáts Béla, Pokolraszállás, Alföld, 1982/1. = Pokolraszállás. Sarkadi Imre emlékezete, vál. Márkus Béla, Budapest, 2001, Nap Kiadó.