Sarkadi Imre: A szökevény

A Sarkadi Imre életművéről a Kortárs hasábjain, majd az írószövetségben zajló vitákban (1962) alig hivatkoznak a B. Nagy László gyűjtötte és szerkesztette A szökevény második kötetéről, amelyik az egy évvel korábban elhunyt szerző elbeszéléseit és karcolatait tartalmazta. A résztvevő kritikusok nem vették számba, hogy mennyi addig ismeretlen, közöletlen, a hagyatékban maradt írás került a három ciklusra tagolt gyűjtemény legutolsó részébe. De azt sem tárgyalták, hogy abból a két elbeszéléskötetből (Veréb-dűlő, 1954; Elmaradt találkozás, 1956), amelyik még az író életében napvilágot látott, hányat hagyott ki a szerkesztő, ellenben hány olyan novellát rakott be, amelyek korábban, főként a koalíciós időkben, azaz a kommunista rendszerváltás előtt a különböző folyóiratokban, főleg a Válaszban jelentek meg. A könyv szerkezete a műveket feltételezett keletkezésük, illetve megjelenésük időrendjében sorjáztatta egymás után, nem hagyva kétséget a válogatás értékszempontjai felől – még ha az utószó, a SarkadiImre emlékezete kevés teret szánt is az írói világkép poétikai és szemléleti jellegzetességeinek minősítésére.

Az összeállítás szembetűnő jegye, hogy az Elmaradt találkozást meghagyja cikluscímként, a Veréb-dűlőt viszont nem: helyette egyrészt A szökevény, másrészt a Kútban szerepel, mint amelyek magukba foglalják az 1954-es, József Attila-díjra érdemesült könyv legtöbb elbeszélését. Ám korántsem mindegyiket, kimarad például a Kezdet kezdetén, a Két malomkő között, a Tűz és víz, a Szerelmesek és az András nehéz napjai – csupa olyan, a termelőszövetkezetek szervezéséről és „működéséről” szóló alkotás, amelyek ideológiai töltése és mozgósító szándéka annyira nyilvánvaló, hogy kicsorbítja a még a legsematikusabb művekből sem hiányzó társadalomkritika élt. Ezeknek a szerzeményeknek a kihagyása eleve annyit jelent, hogy B. Nagy ítélete ellentétes azokéval – elsősorban Márkus Istvánéval –, akik Sarkadi 1949 és 1954 között keletkezett műveit tartják maradandóknak. Erre az elismerésre szinte egyedül a Kútban méltó, s nem feltétlenül a belőle készült cannes-i fesztivál díjas film, a Körhinta okán, hanem a paraszti világ bensőséges rajza, lírai futamokkal dúsított elbeszélésmódja és időfelbontásos, azaz nem egyenes vonalú cselekményvezetése miatt. Hozzá lehet viszont tenni, hogy nem lépett túl a sematikus konfliktustípuson: a társadalmilag új, a holnap képviselői a fiatalok, a negatív póluson pedig a magántulajdonhoz, a múlthoz, a családhoz kötődő idősek állnak, továbbá, hogy a falusi környezetet úgy láttatja, mint amelyik alkalmatlan terepe a személyiség feltörekvési vágyának, illetve e vágy beteljesítésének.

A gyűjtemény elejére tehát az 1949 előtt született elbeszélések kerültek. Mitológiai parafrázisok, amelyek Németh Lászlónak a modern irodalom és a mitológia összefüggését a „mítoszi csóva” képével szemléltető gondolatától is kaphattak ösztönzéseket (Párbaj az igazságért; Ödipusz megvakul; A szatír bőre). Ödipusz és Antigoné, Hektor és Akhilleusz, Marszüász és Apolló történetei olyan erkölcs híján való világot mutatnak, ahol gátlástalanul lehet ölni, a társat kéjes örömmel megalázni. Mítoszi történet a Kőműves Kelemen is, amelynek drámaváltozataiból írja majd Ivánka Csaba a sikeres rock-ballada szövegét. Sarkadi szemléletének eredetisége a félelem motívumának középpontba állításában mutatkozik meg. A főszereplőnek az ártatlan (és értelmetlen) áldozatról vallott gondolata az „Építjük a nép országát!” jelszó idején mint az ellenség hangja szólalhatott meg: „Nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó – és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva”. A félelem pszichózisa mozgatja a háború utáni éveket idéző novellák közül a Szilassy és Drashe főfiguráit is: az előbbi retteg, mert századosként 1944 végén a nyilasokkal el akarta vitetni az utóbbit, aki viszont üzlete államosításától fél. „Nem így gondoltuk, mi? Maga se, de én se” – mondja, cinkosságot ajánlva, Csurka István hősének (Döglött aknák [Ki lesz a bálanya?]) elődjeként. A Népítélet a magántulajdon kisajátítása mellett érvel. A gyáva előképe, a Három játék és A drót a gátlástalanság és a morbid felelőtlenség példáit mutatja fel. A mitologikus, illetve a jelen idejű történeteket két háborús témájú írás követi: az öncélú öldöklés rajza, a Pokolraszállás, amelynek Zsigmond hadnagya testesíti meg B. Nagy szerint az író „életművének központi morális problémáját”, a diabolikus emberi magatartás vonzását és taszítását. A szökevény valószínűtlen elbeszélésformájával is kitűnik: Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napjához hasonlóan a főhős maga beszéli el a kivégzése pillanatáig, hogyan ámította ő magát és hogyan hunyászkodtak meg a szülei, a felesége a félig civil, félig katona különítmény előtt.

Az Elmaradt találkozás ciklusának címadója egy matematikai zseniről szól, akinek a halála miatt a jelent éppúgy lehet gyűlölni, mint „rongy múltunkat”. A társadalmi közérzetet, közhangulatot „szondázzák” más elbeszélések, tárcák is (Elintézett panaszok; Amiért verekednek), vagy a magánélet konfliktusait ragadják meg (Csillagom – Juliskám; A házasságközvetítő). Több darab a nagyobb alkotások „melléktermékének” látszik (Hamisság a borban; Mindennek ára van). Hogy a pályakezdő művek sugalmazta „kötetlen erkölcs és önpusztító elkeseredés” (Pomogáts) 1956 körül és után végletesebb hangulattal telítődött, arra a Mementó és a Farkaskaland lehet a példa. Előbbi a „Nem csináltam semmit életemben” öngyötrésével és végzetes felismerésével: „Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban”. Az utóbbi befejezetlen mondata – „Volt valami nemes ebben a bolond állatban: nemes, hogy elfogadta a kihívást, hogy szemtől szembe küzdött, s nem futamodott meg, mint...” – Sarkadi félbetört pályáját is példázza: „következetesen nyomozza végig a rossz útját” (Juhász Béla), ám nem érhet a végére, hogy visszafordulhasson a jó felé.