Mács József: Adósságtörlesztés

A regényt első elemzői abba a vonulatba sorolták be, amelynek jellegadó darabjai Dobos László Messze voltak a csillagok és Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz c. regényei. Mint „legközvetlenebb értelemben vett kisebbségi regények” (Turczel), mindkettő 1963-ban jelent meg. Mács könyve, az Adósságtörlesztés is elkészült már 1964-ben, de négy esztendeig kellett várakoznia a publikálásra. A pályáját versekkel kezdő, majd újságíróként riportokkal, humoros karcolatokkal, szatirikus rajzokkal, elbeszélésekkel folytató Mács a Hét c. lap Író a könyvéről rovatában így vallott: „A rimaszombati járásban születtem, Páskaházáról nősültem, s mindkét vidék olyan, hogy évszázadok óta élnek együtt és egymás mellett jóban, rosszban, örömben és gondban magyarok és szlovákok. A viszályt, az ellenségeskedést soha nem ők szították – az egyszerű emberek. Mindig valahogy máshonnan, felsőbb régiókból leselkedett rájuk a legnagyobb veszedelem. Hát ezt írom meg a regényben, ezeknek az embereknek az életéről, sorsáról beszélek az Adósságtörlesztésben. Nem vándoroltak, nem költöztek, századokon át ugyanazon a helyen éltek, őseik nem is tudom, hányadíziglen porladnak a temetőben, s nem ők tehetnek róla, hogy az égbolt gyakran »változott« a fejük felett. Hol ide, hol oda szakították őket! Határ mentén élő emberekről szól a regényem [...]. Hősöm egy olyan tanító, akinek nincsenek »gyermekei«. Tábornok hadsereg nélkül – tanító gyermek nélkül! S ezzel azt is elárultam, hogy [...] regényem kiindulópontja a jogfosztottság, a csehszlovákiai magyarság legnehezebb, legtragikusabb esztendei... Persze nem csupán negyvenöt-negyvennyolcról szól a történet, hiszen az emberek élete nem fér el három esztendőben”.

A tanító sorstörténetét szerzői önéletrajzi elemek teszik valószerűvé: a regényhős, Szekeres Bálint, akárcsak Mács József, Magyarországon kénytelen tanulmányait folytatni, a „hontalanság éveiben” Csehszlovákiában nem lévén magyar nyelvű oktatás. Az író Sárospatakra szökött át a határon, s ott járt ugyanabba a református tanítóképzőbe, amelybe a saját diákélményeit regényesen felidéző Földönfutók alkotója, Dobos László és a később irodalomtörténészként ismertté váló Tolvaj Bertalan is. Szekeres a fikció szerint Debrecenben szerez tanítói oklevelet, s innen szökik vissza szülőhelyére, „haza a hazátlanságba”, noha ott nem taníthat, hiszen a magyar iskolákat továbbra is zárva tartják. Annyira szereti azonban a tájat, kis gömöri faluját, ahol szülei, rokonai élnek, hogy inkább kőművesnek áll, semmint elhagyná. Új szakmáját Stószon gyakorolja (a hely neve mintegy tiszteletadás az ott remeteségbe húzódó Fábry Zoltán előtt), majd 1948-ban vonultatják be katonának Csehországba, amikor a „jégtörő február”, a kommunista hatalomátvétel a magyar nemzetiség helyzetének javulásával, a teljes jogfosztottság megszüntetésének reményével kecsegtethetné. Ekkorra viszont már más kerül figyelme előterébe: a szerelem, a nősülés. Csehországban marad, ahonnan – ha vágyódik is az elhagyott szülőföld után – családi kötelékei már nem engedik visszatérni. Az elbeszélő és az elbeszélt idő közötti távolság és a beszédhelyzet miatt (a tanító alkalmi ismerőse, egy magyarországi turista előtt tárulkozik fel) a csehszlovákiai magyarság kollektív bűnössé nyilvánítását, állampolgárságtól, választójogtól való megfosztását, vagyonelkobzását, kitelepítését szinte már „békévé oldja az emlékezés”. Nagyjából tizenöt év elteltével olyan időtávlat nyílik, amely az írónak a jelentésképzés szempontjából az egyes szám első személyű elbeszélővel azonos szerepben kínál lehetőséget a múltértelmezésre, a személyes és közösségi reflexiókra. A személyes tragédiák ecsetelését felváltja a „hitbeli”, eszmei-ideológiai küzdelmek és csalódások szemléltetése, a velük való vívódás. Így kap nyomatékot osztályharcos alapon, hogy az igazi ellentét a szegények és a gazdagok között feszül, s hogy a nemzeti hovatartozás helyett a becsületesség, az elvhűség minősíti az egyéneket. Jól példázza ezt két kommunista, a szlovák Horkay és a magyar Háncs története, amelybe „az igazságtalanságok miatt kesergő” szlovákot a törvénytelenségeket elviselő magyar így kezdi vigasztalni: „Nem is tudom, hogyan mentelek, ha majd rátok kerül a sor”. Olyan „speciálisan kisebbségi humor” ez, amilyenben a regény egésze „bővelkedik” (Görömbei).

A címadás is keserű tréfát űz. Pusztán a mulasztásra, tartozásra utaló fogalomból kiindulva a magyar olvasó eleve azt a jelentést tulajdoníthatja a műnek, hogy adósságot törleszt, amikor végre tárgyává és témájává emeli a felvidéki magyar kisebbség második világháború utáni kálváriajárását, addig letagadott, elhallgatott tragédiáját. Ettől az értelmezéstől azonban – erre Szeberényi hívta fel a figyelmet – alapvetően eltérhet a szlovákok „olvasata”. Az elbeszélő tanító, miután fültanúja a szlovákok beszélgetésének, így összegzi a hallottakat: „Párbeszédjük a lényeget villantotta elém. Ami velünk történik, azt elődeink zúdították nyakunkba. Ők nyújtották be a számlát, és mi fizetünk. De mi közöm nekem Apponyi Alberthez és a többi grófhoz? Forrt bennem a vér, egyszerre érteni kezdtem a hetvenkilencedik zsoltár második versszakát, amelyet apám mondott el annak idején a bírósági tárgyaláson: Elődeink bűnéért ne verj minket...”

A hontalanság, az üldözöttség éveinek emlékezetét őrzik a szerző következő regényei, a Kétszer harangoztak (1978) és a Szélfúvásban (1980), amelyek az Adósságtörlesztéssel együtt trilógiának is felfoghatóak.