súgó szűrés
keresés

Fehér Ferenc: Akác és márvány

Szerző
Fehér Ferenc
Kiadás éve
1989
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest, Újvidék
Kiadó
Magvető Könyvkiadó, Forum Könyvkiadó
Oldalszám
233
A szócikk szerzője
Toldi Éva

Fehér Ferenc költészetére az 1970-es évek elején Nagy László hívta fel a figyelmet, mondván, a magyar költészet realista értékeit őrzi. Válogatott verseinek gyűjteménye, az Akác és márvány egyben az első és egyetlen Magyarországon publikált verseskötete, amelynek sajtó alá rendezésében még részt vett, kiadását azonban nem érhette meg, egy hónappal megjelenése előtt hunyt el.

Fehér Ferenc esetében fokozottan érvényes az a megállapítás, miszerint az életmű több, mint a szövegek összessége. Költészetének motívumait, sőt valódi dimenzióit sem lehet megérteni életrajzának ismerete nélkül. Az a tény, hogy zsellérek ivadéka, egy kis bácskai falu tanyavilágában, ott is egy cselédházban látta meg a napvilágot a család ötödik gyermekeként, döntően határozta meg költészetének témacsoportjait. Képvilágának szociográfiai pontossága a szegényparasztok életét idézi. Övig a földbe ásva című katartikus verse például azt írja le a költészet eszközeivel, hogy a napszámban dolgozó anyák a gyermekeiket a föld végén egy gödörbe tették, hogy megvédjék őket, ugyanakkor megakadályozzák, hogy elkószáljanak, amíg ők dolgoznak. A versben az övig a földbe ásva állapot saját költői helyzetének szimbólumává válik. Egész költészetére érvényes, hogy az emlékek nem maradnak meg a szociográfiai tényszerűség talaján, hanem egyetemes létszimbólummá válnak.

A nincstelen paraszti világ nem mint kíméletlen, elviselhetetlen közeg jelenik meg a versekben. A költő nosztalgiával gondol erre az életrendre, a sanyarú cselédsors és a gyermekkor egybeolvad, az elveszített Éden helyszíneként jelenik meg. Fehér Ferenc éppen ennek okán száll negyven évvel Szenteleky Kornél halála után verses vitába a költő előddel, akit egyébként ő is kultikus magasságokba emel, Szivácot nem kis túlzással Széphalomként emlegetve. Az általa meghirdetett helyi színek elméletét, miszerint az írónak a mában kell élnie és környezetét bemutatnia, maradéktalanul elfogadta, ám költői gyakorlatát visszautasította. „Írót szó fojtogat, s nem trágyaszagú szél” – üzeni, Szenteleky című versében pedig a finnyás polgárt látja, aki a Bácskából a szellem és a művészetek hazájába, a napfényes Itáliába vágyott, mert itt csak a „százláncos gazdát” látja, aki „gutaütötten emészti az esti vinkót meg a paprikást”. Fehér Ferencnek viszont a Bácska jelenti az igazi életteret. Költészetének közösségvállaló jellege is ebből adódik. Az ott élő embert akarja megszólítani, az egyszerű emberekkel azonosult, akik visszahallották a sorsukat Fehér Ferenc verseiből. És csak tőle hallották vissza az 1960-as évek közepén, amikor költői pályájának csúcsán állt.

Fehér Ferenc versei topográfiailag is azonosíthatóak. A Vágóhíd sor, a Nagykert, a Kőfal utca, a Juhász-domb, a Betyárvölgy például szülőfalujának a jellegzetes helyszínei, ahova tékozló fiúként tér vissza. Gyakori motívuma a lelkiismeret-furdalás, amely azért gyötri, mert elhagyta a szülői házat, a városba költözött, értelmiségiként életformát váltott, cserbenhagyta a világot, amelybe született. A bűntudat gyakori motívuma. Nem véletlen, hogy az Újvidéki képeslap című versét csupa negatívumokból építi, az idegenséget festi: a városban a koncertet lemondják, a régi villamos lyukasan vesztegel, egykori utasait meredt szardíniáknak látja, ezt a világot pedig bánat lengi be. A halál motívuma ugyanakkor az otthonos bácskai tájban is megjelenik, az Álom a dűlőutak szélén látomásos-szimbolikus versében éppúgy, mint a Tisza-parti vallomások dalszerű darabjaiban. A „halott Bácska” és a „halott költő” párhuzama mindvégig megtalálható költészetében, a szülőfölddel való teljes azonosságot hirdetve.

A válogatott versek gyűjteménye tematikus elrendezésben közli a verseket. A bácskai „tájképek” és a városi „képeslapok” közé ékelődnek be a mediterráneumi „emlékek”. Fehér Ferenc több versformával próbálkozott, írt szonettet, legjellemzőbb darabjai mégis az ódák és az elégiák, amelyek erős érzelmi töltésükkel emelkednek ki az életműből. Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy az évek során képalkotására az az egyszerűsödés és tömörítés lesz jellemző, ami Bácskai tájkép című versében is megfigyelhető: „Tarlók közt szikrázó betonút, / beleszakad a nyárba. / Kétoldalt elhagyott asszonyok: / egy-egy hókarú nyárfa. // Úton kisfiú mendegél. / Mezítelen a lába. / Föntről az égből éppolyan, / mintha egy helyben állna”.

Az Akác és márvány kötetcím még egy jellegzetes motívumot felvet. Fehér Ferenc és Szenteleky Kornél közös metaforája az akác, vagy, ahogy Szenteleky mondta népiesen-archaikusan: ákác. Szenteleky az ákácot nem jellegzetes kisebbségi sorsszimbólumként alkalmazza. Szabadkőműves volt, s mikor Ákácok az őszben című versében testvéreiről, az ákácokról beszél, szabadkőműves testvéreire gondol; hamarosan azonban, Ákácok alatt című antológiájában, a helyi színek elméletének programját fogalmazza meg. Fehér Ferenc ezt a metaforát gondolja tovább, ő a népi, az eredeti, az ősi fogalmakat társítja az akáchoz egész költészetében, különösképpen Akác és márvány című versében, melyben a temetőben levő sírkeresztek között látja meg az akácból és a márványból faragottat, mindenkor az elsővel, a hamisítatlanul népivel érezve rokonságot.

Ehhez áll közel az a szerep, amit költészetével vállalt, életének komolyságával pedig teljes odaadással meg is élt. Ő volt az utolsó vajdasági költő, akit egy széles közönség személyesen ismert a kisiskolásoktól az idős emberekig. Küldetésnek tartotta, hogy az isten háta mögötti falvakba is ellátogasson. Életvitelszerűen járta a vidéket azokban az években, amikor a Vajdaság lakossága még népes volt, és a magyarok a kisebb településeken is közösségi életformát folytathattak. Zsúfolásig megtelt művelődési házakban és iskolákban lépett fel. Néptanító volt a szó legnemesebb értelmében. Fehér Ferenc költészetéről szólva ezektől a körülményektől sem lehet eltekinteni.

Irodalom

Bori Imre, Fehér Ferenc. Újvidék, 1978, Forum Kiadó.

Görömbei András, Fehér Ferenc verseinek újraolvasása, Hungarológiai Közlemények, 1991/4.

Harkai Vass Éva: Sárszegtől délre, Topolya, 2009, Lavik 92–Timp Kiadó.

Toldi Éva, A pálya kezdetén = Uő., „Összetartozó neszek”, Újvidék, 1997, Forum Kiadó.

Tüskés Tibor, „Szól majd a költő, ha lesz még kinek”, Tiszatáj, 1990/9.