Bella István: Az arcom visszakérem

Az 1966-ban, Szaggatott világ c. kötetével induló fiatal költő líráját a látomásos-metaforikus Nagy László-i, Juhász Ferenc-i minta határozta meg, s viszonylag hosszú időbe telt, míg kialakította saját poétikáját. A szakirodalom ezt harmadik kötete, a Hetedik kavics (1975) idejére teszi. Bella István egyik jellemző poétikai jegye a nyelvi újítások, neologizmusok egy speciális fajtája: szófajváltó képzéssel létrehozott szokatlan, egyszeri szóalakok. A metaforikus alapszövetet egyéníti az a közbevetésekkel, hozzátoldásokkal fellazított versbeszéd is, amelynek előzménye Illyés Gyula egyidejű költészete. Bár – a gyerekverskötetekkel együtt – Az arcom visszakérem a költő kilencedik kötete mind egységességét, mind kiérlelt hangját tekintve erősebb a korábbiaknál. (Elnyerte 1988-ban az Év Könyve-díjat.) A korábbi kötetekhez képest az élmények közvetlensége helyett élmény és reflexió kettőssége, a költői én-tudat kiélesedése szembetűnő.

A kötet élére emelt vezérvers – Világot írni – az egész Bella-költészet alaphelyzetét fogalmazza meg sokadszorra: édesapja a második világháború áldozata lett 1944-ben, s az árvaságot súlyosbította akkoriban az efféle traumák kibeszélhetetlensége. Ez a tabusított fájdalom összegződik a „tilos- és hiánymagadat” újra és újra kimondó vershelyzetekben. A történelmi és individuális folytonosságot kéri számon a hagyománytörés kádári viszonyrendszerében, akkor is, amikor a nyárfa metaforájába foglalja ezt: „élő fény marad minden levele, sejtje. / Ükére üt vissza: az emberi nemre”. A feldolgozatlan veszteségtudatot kiterjeszti az egész környező világra: „Azt szeretném, ha nem lenne szavam / semmire sem, és minden megénedne.” Ez a látszólag negatív ars poetica („Dobd el, emberfia, a versem!”) életre szóló költői program lesz nála.

Az első ciklus – Mese az emberiségről – mintha annak történetét mondaná a „lejöttek a fáról” pillanatától újra, ahogy a szibériai rettenetig és annak elhallgatásáig jutottunk. „a történelem / – idegrendszerem – bűnök bolyhozata” – zárul a Történelem c. szonett. Az emberi szenvedés áthelyeződik a természeti világba (is), a tank A föld sebére c. versben a vetést tapossa, a Vogul könyörgő a fáknak kér szelet és napot. A Holnapsírokkal beszélgetve szonettje az „első tömegsírgyakorlat” tapasztalatát általánosítja, fanyar iróniával és virtuóz szójátékokkal: „e sártekenő / sírkötelesei párszor megtanultak / porlani, s tömeghalni mindenekelőtt.” A „Semmi gödrébe lőtt / nemzetek”, Hitler és Sztálin példája apokaliptikus képeket hív elő, s a zárlat lakonikus-lemondó, találó neologizmussal csattanóssá váló summázatát: „ennyi egy emberiségöltő.” Föld és ég között az ember nem több „öröklétsalaknál”, s ez a keserű belátás csak iróniával oldható valamelyest, mint a Négy legszebb darabjaiban: A legszebb sakkvers egyenesen a rendszer zászlajára tűzött Petőfi-képpel ironizál, a sakk védett magánszférájába menekítve a költői parancsot: „Szabadság, szerelem! / e2 kell nekem”. A sakk iránti rajongás és a magánszféra menedékébe húzódás rokoníthatja Tandori Dezsővel, akihez három verset is címez, mielőtt a ciklust a közéleti-képviseleti költői szerep meghasonulásával zárná: „költők, mi: emberiség-köldök- / kölöncök” (Költők, mi).

A Zárt kapud előtt c. második ciklus szerelmi líra, kilenc rövid vers. Mindegyikből a hiábavalóságok, a mulasztás, a veszteség rezignált bánata érződik. A Zárt kapud előtt „égek, didergek” oximoronja határozza meg a versbeszédet. A szerelmet örök harcként éli meg, „Két késdobáló hidegleléseként”, „remegő fa, remegő balta” kettőseként (Sanzon). Bella István gazdag szerelmi költészetének összefoglalója a kilencvenes években többször kiadott Szeretkezéseink. A Királyok völgye a kötet legnagyobb szabású ciklusa. A költői szerep elbizonytalanodása idején a költői hagyományhoz fordul: Illyés Gyula, József Attila, Ady, Petőfi, Radnóti Miklós, Nagy László példája, megidézése, elsiratása, ébresztése önerősítés, szövetségkeresés is. Illyés Gyulának négy verset is szentel. Az I.N.R.I. abból az irodalomtörténeti bűnbakkeresésből indul ki, amely Illyést tette részben felelőssé József Attila haláláért: „élni mert, halottnak hitték / volna inkább a bátrabban félni / nem merő hős agykák, sors-pitykék”, csillan meg a költő szarkazmusa a nyelv-teremtésben is. A magyar irodalom magaslatain végigpásztázó vers a zárlatban az illyési magatartás mellett tesz hitet: „Golgota a magasban. / Félt? Bátrabban mindenkinél.” A Képriport és ima Illyés Gyula temetésén kimondva-kimondatlanul utal a még ekkor is tabunak számító Egy mondat a zsarnokságról c. Illyés-versre: „Teteme az a vers! Bezárva / deszkái börtönibe.” A Visky Árpádot Sirató Georg Büchner drámájának főhősére, Woyzeckre utalva idézi meg a román Securitate által megkínzott és (feltehetőleg) meggyilkolt színművészt. A meggyalázott és tönkretett ember példáját a siratók ismétléses, indázó mondatszerkezeteivel emeli általános sorsképletté. A Harangszó Nagy László ünnepén rövidsoros strófáiban is hasonló hatást ér el. A József Attila a plasztikus közelképek („A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja, / íme haptákol”) és a szürreálisan összekeveredő látomások elegye, amelyekben összemosódik a költő-áldozatok (József Attila, Radnóti) sorsa. A kötet záró ciklusa – Az arcom visszakérem – ismét bölcseleti síkra emeli a költői hangot. „Köldökzsinóron lóg a föld? / Vagy közönséges kutyaláncon” – hangzik az alapkérdés (Sóhaj és tükör), s paradox módon azért fohászkodik a lírai én, hogy a „néma galaktikák / között továbbodó tetemeinkkel […] megálljon a világ”. Az űr-metaforika több vers alapja: „szavaim, ti Fekete Lyukak” (Szavaim, ti), „Mint fűben felejtett karóra / ciripel egy-egy űr-kabóca” (Magánbeszéd a sötétből). E végtelenül illúziótlan és keserű versvilágban a költő végső, dacos gesztusa nem lehet több: „De ha már visszahazudol / a földbe, az arcom visszakérem” (Az arcom visszakérem).